Elektromos áramerősség – Wikipédia

Az elektromos áramerősség az SI-mértékegységrendszer hét alapegységeinek egyike. Jele: ${\displaystyle I}$. Elektromos áramon a töltéshordozók sokaságának rendezett mozgását értjük, ennek a folyamatnak a mennyiségi jellemzésére használjuk az elektromos áramerősséget mint fizikai mennyiséget.

Az áram erősségét az áramvezető keresztmetszetén időegység alatt áthaladó elektromos töltés nagyságával mérjük.

${\displaystyle I={\frac {Q}{t}}}$,

ahol ${\displaystyle Q}$ a ${\displaystyle t}$ idő alatt átáramló töltésmennyiség.

Az áramerősség mértékegysége az amper, ennek jele: A. Nevét André-Marie Ampère francia fizikusról kapta.

Az 1 amper olyan állandó elektromos áramerősség, amely két egyenes, párhuzamos végtelen hosszúságú, elhanyagolhatóan kicsiny kör keresztmetszetű és egymástól 1 méter távolságban, vákuumban elhelyezkedő vezetőben fenntartva, e két vezető között méterenként 2·10⁻⁷ newton erőt hoz létre.

Az áram irányát a pozitív töltéshordozók mozgásának az irányával definiáljuk.

Ha az áram iránya és erőssége időben állandó, akkor stacionárius vagy egyenáramról beszélünk. Ekkor az áram erőssége:

${\displaystyle I={\frac {Q}{t}}=}$ állandó.

Az időben változó áram pillanatnyi áramerősségét a következő differenciálhányadossal értelmezzük:

${\displaystyle I={\frac {\mathrm {d} q}{\mathrm {d} t}}\ }$,

ahol ${\displaystyle q}$ az időben változó töltésmennyiség és ${\displaystyle t}$ az idő.

• Holics László: Fizika 1-2., Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 1986, ISBN 963-10-7148-0

• elektromos áram
• Ohm törvénye
• elektromos feszültség