Chatham-szigetek – Wikipédia

Chatham-szigetek (Chatham Islands, Rekohu, Wharekauri)
Látkép a Chatham-szigetekről
Közigazgatás
Ország	Új-Zéland
Régió	Chatham-szigetek
Székhely	Waitangi
Népesség
Teljes népesség	730 fő
Földrajzi adatok
Fekvése	Csendes-óceán
Szigetek száma	10
Nagyobb szigetek	Chatham-sziget, Pitt-sziget
Terület	966 km²
Tengerszint feletti magasság	116 m
Legmagasabb pont	Maungatere Hill, 294 m
Időzóna	CHAST (UTC+12:45)
Elhelyezkedése
Chatham-szigetek Pozíció Óceánia térképén
d. sz. 43° 56′ 50″, ny. h. 176° 30′ 41″-43.947222222222, -176.5113888888943.947222°S 176.511389°WKoordináták: d. sz. 43° 56′ 50″, ny. h. 176° 30′ 41″-43.947222222222, -176.5113888888943.947222°S 176.511389°W
A Wikimédia Commons tartalmaz Chatham-szigetek témájú médiaállományokat.

Az 1842 óta Új-Zélandhoz tartozó Chatham-szigetek (angolul Chatham Islands, moriori nyelven Rēkohu, maori nyelven Wharekauri) az anyaországtól mintegy 650 kilométerre keletre helyezkednek el a Csendes-óceánban, a nemzetközi dátumválasztó vonaltól nyugatra. A szigetcsoport területe mintegy 966 km², melynek java részét a két fősziget, a Chatham- és a Pitt-sziget teszi ki. További mintegy nyolc kis sziget és több sziklaszirt tartozik a csoporthoz. Lakossága mindössze 600 fő körül van. A szigeteken őshonos moriorik a mai Új-Zélandról érkeztek ide valószínűleg a 15. században. Az európaiak a 18. század végén fedezték fel. Élővilágában számos endemikus élőlény van.

A szigetek körülbelül 840 kilométerre keletre fekszenek az Új-Zéland Déli-szigetén fekvő Christchurch városától. Új-Zélandnak a Chatham-szigetekhez legközelebb, mintegy 650 kilométerre eső pontja az Északi-szigeten van a Turnagain-foknál.

A szigetek geológiailag a csendes-óceáni Chatham-hátságnak(wd) mintegy négy millió évvel ezelőtt a tengerszint fölé kiemelkedett részei.^[1] Vulkáni eredetűek, bazaltból és tufából épültek fel. Dombos felszínük változatos, a partok részben lagúnások, homokosak, dűnékkel borítottak, máshol sziklásak és meredeken zuhannak a tengerbe. A csapadékos időjárás miatt számos patak, tó és mocsár is van a szigeteken, a magasabban fekvő fennsíkokon is.

A nagyobb szigetek a következők:

920 négyzetkilométeres területével messze a legnagyobb szigete a csoportnak. A lakosság túlnyomó része itt él. Közepén sík, itt terül el a hatalmas, 160 négyzetkilométeres Te Whanga lagúna is. Legmagasabb csúcs a déli part közelében van, 299 méteres magassággal. A szigeten több tucat jelentősebb tó van, körülük három 250 méter körüli magasságon.

A szigetcsoport második legnagyobb darabja 65 négyzetkilométeres területtel. A sziklás, dombos felszín legmagasabb csúcsa 231 méteres. Régebben jelentős moriori lakossága volt, emlékeik sokfelé megtalálhatók a szigeten. 2011-ben 38 állandó lakosa volt, a sziget iskolájába nyolc 6 és 12 év közötti gyermek járt. Kis repülőteret is kialakítottak, ahol az Air Chathams egy Cessna 206-ost üzemeltet. Minden háztartás maga termeli az áramot dízel-generátorral vagy szélmotorral, a legtöbb házban műholdas TV és széles sávú internet is van. A közlekedést quadokkal, terepjárókkal vagy lovakkal oldják meg.

A lakosság jövedelemforrása a juh- és szarvasmarha-tenyésztés, az állatokat élve szállítják Új-Zélandra. A sziget nehezen megközelíthető részein több elvadult merinó birkanyáj él szabadon.

A harmadik legnagyobb sziget területe 218 hektár. Állandó lakossága régebben sem volt, a moriorik időnként madárbegyűjtő utakat szerveztek ide. Az európai telepesek az 1960-as évekig birkát, kecskét és marhát is legeltettek itt, de ezután a szigetet természetvédelmi területté nyilvánították. Számos, Új-Zélandon, illetve ezeken a szigeteken endemikus élőlény, madár- és rovarfaj él itt, köztük például a 15 cm-es Argosarchus horridus.

A Mangere-sziget és a többi kisebb sziget, sziklaszirt régi vulkánok maradványai, tulajdonképpen lapos tetejű kisebb-nagyobb sziklaszirtek. A Mangere-szigeten korábban birkát tenyésztettek, és behurcolták a házi macskát és a patkányt is, de az utóbbiak kihaltak, a birkákat pedig 1968-ban elszállították. A szigetet természetvédelmi területnek nyilvánították és megindulhatott az eredeti, természetes állapot regenerációja.

A Chatham-szigetek a földrajzi keleti hosszúság 180°-ától keletre fekszik, de a nemzetközi dátumválasztó vonal itt kitérőt tesz, hogy Új-Zéland és a Chatham-szigetek időszámítása között ne legyen egy nap különbség. Ami az órát illeti, a szigeteken a hivatalos idő (CHAST időzóna) 45 perccel több, mint Új-Zélandon, így azon kevés időzóna közé tartozik, ahol nem egész vagy fél órás különbség van a szomszédos időzónák között.

A szigetek éghajlata enyhe, nedves óceáni jellegű. A nyár és a tél között alig van különbség, a két évszak közötti hőmérsékleti eltérés nem haladja meg a tíz fokot. A nappali maximum hőmérséklet ritkán haladja meg a 20 fokot és ugyancsak ritkán marad 10 fok alatt. Az uralkodó nyugati szelek gyakran hoznak szitáló esőt magukkal, bár a csapadék összmennyisége nem túl sok.^[2]

A legmelegebb nyári hónap, a február napi maximumainak átlaga mindössze 18,2°C, a „téli” július napi minimum-hőmérsékleteinek átlaga 5,9°C. A meglehetősen egyenletesen eloszló csapadék évi átlaga 911 mm volt az 1981 és 2010 közötti mérések szerint.^[3]

A szigetek bennszülött lakói, a moriorik,(wd) eredetileg maori törzsek tagjai voltak, akik a 14. vagy a 15. században^[4] érkeztek az uralkodó nyugati szelek segítségével kenuikkal Új-Zélandról.^[5] Az itteni elszigetelt körülmények között saját nyelvük és identitásuk alakult ki. A kenuk készítésének mestersége feledésbe merült, mivel megfelelő faanyag sem volt hozzá. A 19. században úgy tartották, hogy az itteni őslakosok közvetlenül Polinéziából érkeztek, és csak távolabbi rokonságban lehettek volna az új-zélandi maorikkal. Ez az elmélet sokáig tartotta magát Új-Zélandon a 20. században is, de a modern nyelvészeti kutatások bizonyították, hogy a moriorik Új-Zélandról érkeztek.^[6][7][8][9]

A szigetek hűvös éghajlata nem tette lehetővé azoknak a haszonnövényeknek a termesztését, amit a maorik Új-Zélandról hozhattak magukkal, ezért a letelepedők halász-vadász-gyűjtögető életmódot folytattak, ehető gyökerű növényeket termesztettek, kagylókat és a tenger más gyümölcseit gyűjtögették a tengerparton. A helyi anyagokból csak kezdetleges tutajszerű vízi járműveket tudtak építeni maguknak (waka korari), amelyekkel meg tudták látogatni a szomszédos szigeteket, szirteket az ott fészkelő tengeri madárállomány fiókáinak, tojásainak begyűjtése céljából.^[9] A moriorik társadalma a kezdeti belső harcok után törvényen kívül helyezte a hadviselést. A vitákat konszenzus keresésével, vagy az első vérig folytatott párbajjal zárták le. A moriorik kultúrájára jellemzőek voltak az élő fák kérgébe faragott alkotások.

A Vancouver-expedíció William R. Broughton kapitány vezette hajója, a HMS Chatham 1791. november 29-én érte el a szigeteket. A kapitány birtokba vette a területet Nagy-Britannia nevében és Chatham-szigeteknek nevezte el az Admiralitás első lordjáról, John Pittről, Chatham 2. grófjáról, akinek a nevét a hajó is viselte. A felfedezés után a környező, halban és bálnában gazdag vizeken hamarosan megjelentek az európai fóka- és bálnavadászok, akik a szigeteket bázisnak használták. Az általuk behurcolt, az őslakosok számára életveszélyes betegségekben a moriorik 10-20%-a vesztette életét.

1807 és 1845 között az új-zélandi maori törzsek között számos belháború zajlott („Musket Wars”(wd)) az angolok által számukra, nagyrészt a területeikért cserébe, tömegesen szállított puskákkal. A maorik körében éltek bizonyos emlékek az általuk Wharekaurinak nevezett Chatham-szigetekről és lakóikról. 1835 novemberében és decemberében összesen mintegy 900, puskákkal és más fegyverekkel felszerelt maori harcos indult a Chatham-szigetekre a Lord Rodney brigg fedélzetén, amit korábban a hatalmukba kerítettek. A csoport két törzs, a Ngāti Tama és a Ngāti Mutunga tagjaiból állt össze, akik a belharcokban a legrosszabb hírnévre tettek szert, de – talán éppen emiatt – teljes vereség előtt álltak, már a létükben érezték fenyegetve magukat.^[10] Családjaikkal, élelmiszerkészletekkel, vetőburgonyával, sertésekkel és hét harci kenuval a fedélzeten, letelepedési céllal hajóztak a Chatham-szigetekre.^[11]

A szigeten ekkoriban 1500-2000-re becsült számú moriori és néhány európai élt, utóbbiak között a sziget bírója. A moriorik békésen fogadták a maorikat, de hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy az újonnan érkezettek a sziget földjeinek teljes bekebelezésére törnek. Egyenlőtlen összecsapásokra került sor, majd a maorik szisztematikusan, rituálisan legyilkoltak és kannibalizáltak mintegy 300 helyi férfilakost, a többieket pedig a rabszolgájukká tették. A tengerparton mérföldeken át lángoltak a máglyák, ahol a maorik a legyilkolt moriorik testét megsütötték, majd elfogyasztották.^[10]

1840-ben a két hódító maori törzs egymásnak támadt. A harcok azonban sértették az Új-Zéland gyarmatosítását szervező brit New Zealand Company érdekeit, ők ezért tárgyalásokkal sikeresen létrehoztak egy törékeny békét a konfliktusban. Közben a németek is gyarmatosítási terveket szövögettek a szigetekkel kapcsolatban, Hamburgban létre is hoztak egy társaságot abból a célból, hogy telepeseket küldjenek oda. Az angolok erre sietve brit birtokká nyilvánították a Chatham-szigeteket, ami addig formálisan még nem volt ebben a státusban. A német telepesek így megváltoztatták terveiket, de néhány német lutheránus hittérítő azért a szigetekre utazott 1843-ban. Három évre rá német nők is érkeztek a nyomukban, családokat alapítottak, a mai lakosok egy része rájuk vezeti vissza a leszármazását.

A moriorik maradéka kegyetlen rabszolgasorban élt, illetve fogyatkozott, egészen 1862-ig, amikor is az európaiak nyomására véget vetettek a rabszolgaságnak. Ekkorra az eredeti moriori lakosságnak csak mintegy 10%-a maradt meg.^[11] Új Zélandon a 19. század végén, a 20. század elején kialakult és sokáig tartotta magát az a hiedelem, hogy a moriorik végleg kihaltak, illetve időnként egy-egy idős embert kikiáltottak az „utolsó moriorinak”. Valójában a moriorik mindmáig fennmaradtak, igaz, nagyrészt keveredtek a sziget más lakosságával.

1865-re már annyira megszilárdult a közbiztonság, hogy Új-Zélandról ide küldték száműzetésbe egyes maori felkelések vezetőit családjukkal együtt. Az elítéltek aztán őrzés mellett dolgoztak a farmokon és kisebb építkezéseken.

A második világháború előtt a sziget lakossága a szó szoros értelmében rendkívül elszigetelt volt Új-Zélandtól is, nem csak a világ többi részéről. A kevert maori-moriori őslakosság mellett lakott itt néhány állattenyésztéssel foglalkozó európai telepes, és egy-két, a wellingtoni kormány által delegált tisztviselő, köztük a sziget három iskoláját szervező, felügyelő tanár is.

Az Új-Zélanddal való összeköttetést általában egy 400 tonnás, viharvert kis teherhajó biztosította, ami két-három havonta tette meg a mintegy három napos, 840 kilométeres utat a jellemzően viharos tengeren Christchurch kikötője, Lyttelton és a szigetek között. A hajó a nyári félév alatt kétszer vagy háromszor fordult, télen egyszer. Ez a hajó vitte a szigetre a postát, a megrendelt sajtót is.^[12] A szigeten kiépített kikötő nem volt, így ha a túlzottan háborgó tenger miatt lehorgonyozni sem sikerült, akkor a hajó dolgavégezetlenül tért vissza Új-Zélandra.^[13]

A Chatham-szigetek fő települése, Waitangi ekkoriban mindössze néhány házból állt. A két kis szállodában egy-egy vegyeskereskedés is volt. Itt volt még a rendőrség és bíróság épülete, valamint hat-hét lakóház; a település feletti dombon pedig rádióállomás. Utcák nem voltak, a házakat össze-vissza helyezték el.^[14] A fő sziget egy másik települése, Te One (kb. „a talaj” maori nyelven) három-négy tanyaépületből, kis templomból és az iskolából állt.^[15]

A szigeten egyáltalán nem voltak sem utak, sem kerekes járművek. Az emberek általában lovagoltak, teherhordásra lóvontatású szánokat használtak a futóhomok illetve mocsaras területek miatt.^[16] A magasabb területeken is előforduló ingoványok és a helyenként rendkívül laza homok időről időre emberáldozatokat is követelt a sok elpusztult szarvasmarha mellett.^[17] A sziget lovai egy hajótörésből származtak, ami a 20. század elején történt. Ekkor egy Ausztráliából Dél-Amerikába lovakat szállító teherhajó akart lehorgonyozni a sziget mellett, de szerencsétlenül járt. Sikerült a lovak nagy részét is kimenteni, de szétszóródtak a szigeten és elvadultak. Ebből az állományból fogtak be és törtek be szükség szerint lovakat a lakosok még az 1930-as években is.^[18]

Az éghajlat kedvező volt a legeltető állattenyésztés számára, a fű buján nőtt. A fő gazdasági tevékenység a juh- és szarvasmarha-tenyésztés volt. Gyapjút és élőállatot exportáltak az egyetlen rendszeresen közlekedő teherhajó révén, de ez nagy nehézségekbe ütközött. A 200 kiló körüli gyapjúbálákat a sziget partjától fél-egy kilométerre, az állandó szélben ringatózó hajóra csónakkal szállították ki, és daruval emelték be a hajóra. A bálákat azonban nem érhette víz, mert a nedves gyapjú öngyulladással(wd) fenyegetett a raktérben, ezért annak elszállítását a kapitány nem vállalta.^[19]

Az élő állatok behajózása még nehezebb volt. A birkákat csónakkal szállították a hajóhoz, és kötelekkel húzták fel oda. A marhák azonban nem fértek bele a motorcsónakba, ezért egyszerre öt-hat állatot a mellső lábaik mögött övszerűen átkötve, valamint további kötelekkel biztosítva két csónak között úsztatva húztak, vontak a hajóhoz, ahol aztán daruval emelték be őket a fedélközbe. Ha valamelyik közben megvadult, gyorsan el kellett vágni a köteleket és hagyni, hogy visszaússzon a partra, nehogy az egész vállalkozást veszélybe sodorja.^[20]

A sziget lakói között az elzártság körülményei között előfordult a közeli rokonok közötti, de egyetértésen alapuló nemi kapcsolat, az úgynevezett vérfertőzés is. Több apának a felnőtt lánya semmi gondot nem látott abban, hogy az apjának szült gyereket. A helyi rendőr és bíró eljárt az ilyen ügyekben, ítéletet hozott, amit felterjesztett Új-Zélandra, ahonnan aztán soha nem érkezett válasz. A bennszülötteken kívül több távoli származású személy is élt a Chatham-szigeteken, például gazdag családból származó különc angol nemes, aki maori feleségével itt találta meg otthonát, vagy a szintén angol alkoholista, akit családja küldött el, és havi tartásdíjat kapott tőlük azzal a feltétellel, hogy nem tér vissza. Élt a Chatham-szigeteken afrikai néger is, akit egy konfliktus miatt tettek ki bálnavadász-hajójáról, de itt beilleszkedett, gazdálkodott, nagy családja lett. Az állami kiküldöttek is többször végleg itt maradtak. Az ideiglenes kiküldetést vállalók annak a veszélyét tapasztalták magukon, hogy a múló hónapok során egyre inkább elvesztik az érdeklődésüket a külvilág iránt, például a ritkán érkező, eleinte nagyon várt sajtótermékek később már olvasatlanul kerültek a tűzbe.^[21]

A földművelés, állattenyésztés mellett a szigetlakók halászattal is foglalkoztak. A szigetek környéki vizek rendkívül gazdagok halban, kifogásuk nagyon könnyű volt. A hatalmas kiterjedésű, de sekély Te Whanga lagúnában gázolva egy kihegyezett bottal is lehetett finom félszegúszó halat elejteni. Leginkább a rendkívül ízletes déli kék tőkehalat halászták. A tengeri fürdést, úszást viszont akadályozta nem csak a viszonylag hűvös éghajlat, hanem az ott élő sok cápa és mérges rája is.^[22]

Az őslakosok korábbi élelmiszer-gyűjtő útja a Forty-fours-szigetre az 1930-as években már csak kirándulás volt, ha életveszélyes is. A mintegy 50 kilométerre fekvő sziklaszirtet motorcsónakkal közelítették meg, de a hullámverésben kikötni nem lehetett, csak kiugrani a megfelelő pillanatban. Egy ember a csónakban maradt és a sziklafal tövéhez közel manőverezett, míg a többiek felmásztak a 40-50 méter magasan fekvő sziklafennsíkra és begyűjtöttek sok tucat még röpképtelen albatrosz-fiókát, amiknek a húsa rendkívül ízletes csemegének számított. Ezeket ledobálták a szikláról a tengerbe, ahol a csónakba gyűjtötték őket.^[23]

A szigetek összlakossága a 2013-as népszámlálás idején 600 fő volt, folyamatosan csökkenő tendenciát mutat. Állandó lakosság csak a Chatham-szigeten és a Pitt-szigeten van.^[24] A fő település Waitangi, mintegy 200 lakossal. További faluk Owenga, Te One, Kaingaroa és Port Hutt.^[24] A lakosság többsége európai származásúnak vallotta magát. Az egy főre jutó jövedelem meghaladta az új-zélandi országos átlagot.

A szigetek moriori közössége a Hokotehi Moriori Trust-ban szerveződött.^[26] A brit Korona és az új-zélandi kormány elismerte őket, mint a szigetek eredeti lakóinak közösségét, ugyanakkor szintén elismerte Ngāti Mutunga Māori törzset az 1830-as években történt letelepedésük okán.^[27] 2005 januárjában a moriori népcsoport új közösségi házat (Kopinga Marae) nyitott meg.

A szigeteken lakó maorik az új-zélandi szárazföldön élő rokonaikhoz hasonlóan ősiségi alapon igényelték a halászati jogok megadását. Ezt meg is kapták, de mivel a 20. századi tudományos eredmények nyomán világossá vált, hogy a moriorik is maorik voltak korábban, ők is megkapták ezeket a jogokat – a maori közösség tiltakozása ellenére. Mindkét csoport számára halászati kvótákat szabtak meg.

A helyi önkormányzati rendszert, az új-zélandi közigazgatásban egyedülálló módon, külön törvénnyel hozták létre 1995-ben (Chatham Islands Council Act 1995) A helyi közigazgatás ennek alapján rendelkezik a régiók valamint az alacsonyabb szintű körzetek jogainak egy részével is, a lakosság alacsony létszámára való tekintettel azonban bizonyos jogokat a Canterbury régió regionális tanácsa, az Environment Canterbury gyakorol. A 2010-es önkormányzati választásokon a Chatham-szigeteken volt a legmagasabb a részvétel az országban 71,3%-kal.^[28] A szigeteken egy rendőrtiszt tevékenykedik, aki más jellegű közigazgatási feladatokat is ellát. Bíró szükség esetén utazik oda tárgyalást tartani.

A Chatham-szigeten három, a Pitt-szigeten egy koedukált elemi iskola működik. A középiskolás korú gyerekek Új-Zélandon, kollégiumban folytatják tanulmányaikat, esetleg levelező úton tanulnak. A helyi orvosok a Canterbury egészségügyi hatóság felügyelete alatt tevékenykednek.

A Chatham-szigetek gazdaságának legfontosabb ágazata a 21. században a korábbi állattenyésztéstől eltérően a halászat. Növekvő jelentősége van a kalandkereső turisták fogadásának. Áramfejlesztésre szélturbinákat és dízel-generátorokat alkalmaznak.^[29]

A szigeteket kis gépekkel közlekedő rendszeres légi járat köti össze Új-Zéland nagyobb városaival. A légi út másfél-két órát vesz igénybe. A légi közlekedés kezdetben csak hidroplánokkal folyt, később azonban kiépítettek egy füves leszállópályát, amit utóbb burkolattal is elláttak.^[30] A teherszállítás hajókon, szükség szerint történik, két napos úton Új-Zéland fontosabb kikötőiig, de például az értékes rákokat és a tenger más gyümölcseit repülőn szállítják.^[31][32] A sziget útjai közül csak egy rövid szakasz szilárd burkolatú Waitangi és Te One között; ezenkívül még néhány kavicsborítású út van.

Bővebben: A Chatham-szigetek állatvilága

A szigetek élővilágában sok az endemikus élőlény, a növény- és állatvilágban egyaránt. A csak itt honos fajokon kívül számos olyan is található itt, amelyek csak Új-Zélandon és itt találhatók meg. Az új-zélandi madarak, rovarok, illetve a mintegy ötven endemikus növény szaporító anyagai az uralkodó nyugati szelek révén jutottak el a szigetekre. Az élővilág eredeti állományából számos faj kipusztult a moriorik letelepedése, majd az európaiak megjelenése után is.

A szigetek növényvilága az antarktikus flórabirodalom Neozeylandic régiójának önálló, Chatham flórakörzetét alkotja. Körülbelül 388 szárazföldi növényfajtát tartanak számon, ezek közül 47 endemikus. A szigetek eredeti természetes növényzete erdők, bozótok, füves puszták és mocsarak keveréke volt. A fák az állandó szélben nagyrészt satnyák, csenevészek, törpenövésűek voltak. Jellegzetesek a szél miatt egy-két méter magasságtól már vízszintesen növekvő törzsek, ágak. Az eredetileg is kevés erdő az emberi megtelepedés után gyorsan tovább ritkult. A fahiány mindig nagy gond volt a szigeten. Ma már túlnyomó a legelők aránya, de maradt még a többi eredeti növénytársulásból is. Az őszirózsafélék családjába tartozó Olearia traversiorum fa nagyságúra nő, ágai vízszintesen nyúlnak ki az uralkodó szél irányának megfelelően.^[33] Egyébként gyakoriak itt a másutt kis növésűnek ismert növényeknek az óriásira növő változatai, mint például a Chatham-szigeteki nefelejcs, a Myosotidium hortensia. Ez a növény mindenfelé él a szigeteken, de különösen a tengerpart közelében érzi jól magát, ahol közvetlenül éri a vízpermet. Az apró virágok tömegéből álló nagy, világoskék virágfejek levesestányér méretűre nőnek. A csalán két méteresre is megnő, megfelelő nagyságú levelekkel.^[34] Új-Zélandhoz hasonlóan itt is gyakoriak a páfrányok, köztük például a Blechnum discolor.

Őshonos szárazföldi emlősállatok soha nem éltek a szigeteken. Változatos a rovarok állománya, hatalmas madárpókok is előfordultak a Pitt-szigeten.^[34] A madárvilág gazdag, mind a tengeri madarakat, mind a szárazföldieket illetően. Nevezetes, csak itt élő madár a viharmadarak nemébe tartozó súlyosan veszélyeztetett faj, a Pterodroma magentae és a veszélyeztetett státuszú fekete cinegelégykapó.

A tengerpart gazdag élelmiszer-forrást biztosított a korai szigetlakók számára a tömegesen található kagylók és más tengerparti élőlények formájában. Nevezetes közülük az új-zélandi paua kagylók néhány változata. Ezek nem csak ízletesek, hanem élénk szivárványszínű gyöngyházuk révén ékszer-alapanyagként is használják őket. Gyakran kisebb gyöngyöket is találnak bennük.^[35]

A szigetek körüli, élelmiszer-forrásokban gazdag vizekben számos tengeri emlős él, köztük az új-zélandi oroszlánfóka, a leopárdfóka, a déli elefántfóka. Sok bálnát is idevonz a tenger alatti Chatham-hátság feletti, tápanyagban gazdag víztömeg. A környező vizek halgazdagsága világviszonylatban is kiemelkedő, de a halászatot a modern környezetvédelmi elveknek megfelelően szigorúan szabályozzák.^[36]

Az új-zélandi szárazföldhöz hasonlóan, a huszadik század második felétől radikális intézkedések történtek az élővilág védelmére a Chatham-szigeteken is. Mangere és Rangatira szigetét különösen szigorúan védett természetvédelmi területnek nyilvánították és onnan teljesen eltávolították a tájidegen állatfajokat. Ezután gyorsan megindult az eredeti természeti környezet regenerálódása.

• Ez a szócikk részben vagy egészben a Chatham Islands című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

• ↑ North: Julia North: Hosszú fehér felhő. Budapest: Táncsics. 1966. = Útikalandok,  
• ↑ Canterbury Museum: A Canterbury Museum feliratai, tájékoztató anyagai (lefényképezve)
• Ross Clark: 1994. Moriori and Māori: The Linguistic Evidence. In Sutton, Douglas G., ed., The Origins of the First New Zealanders. Auckland: Auckland University Press.
• Davis, Denise and Solomon, Māui. 2006. Moriori Archiválva 2006. május 8-i dátummal a Wayback Machine-ben. In Te Ara – the Encyclopedia of New Zealand, updated 9 June 2006.
• Diamond, Jared. Guns, Germs, and Steel: The Fates of Human Societies. New York: W. W. Norton, 53. o. (1997) 
• Howe, Kerry R. 2006. Ideas of Māori origins Archiválva 2009. április 16-i dátummal a Wayback Machine-ben. In Te Ara – the Encyclopedia of New Zealand, updated 9 June 2006.
• King, Michael. Moriori: A People Rediscovered, 2000, Viking (1989. november 4.). ISBN 0-14-010391-0 
• McFadgen, B. G. (1994. március 1.). „Archaeology and Holocene sand dune stratigraphy on Chatham Island”. Journal of the Royal Society of New Zealand 24 (1), 17–44. o. DOI:10.1080/03014223.1994.9517454. (Hozzáférés: 2007. augusztus 21.) 
• Harper, Paul. „Voter turnout up in local elections”, The New Zealand Herald , 2010. október 15. (Hozzáférés: 2010. október 16.) 
• Waitangi Tribunal. 2001. Rekohu: A Report on Moriori and Ngati Mutunga Claims in the Chatham Islands. Report No. 64.

• Chatham Islands Council
• 1998 Information
• Fényképek a Christchurch Public Libraryból
• A nemhivatalos zászlóról
• Információk és fényképek a Chatham-szigetekről Archiválva 2006. február 22-i dátummal a Wayback Machine-ben