Gerinc – Wikipédia

A törzs vázát a gerinc- vagy csigolyaoszlop (columna vertebralis) (görög: rachis) alkotja. (A gerincoszlop elnevezés általánosan használt, de helyessége erősen vitatható.)^{[* 1]} Az emberben ehhez 12 pár borda (costae) ízesül, amelyeket elöl a szegycsont (sternum) kapcsol össze. Ezek közül csak a felső hét pár borda valódi borda, mert ezek egyenként ízesülnek a szegycsonthoz. Az ez alatti három pár borda úgynevezett álborda, amely porcosan összekapcsolódik, és együtt nő a szegycsonthoz, míg az utolsó két pár borda egyáltalán nem ér a szegycsonthoz; ezek az úgynevezett lengőbordák.

A gerinc magába foglalja és védi a gerincvelőt, mely a koponyaalaptól a medencéig ér. A gerincen elhelyezkedésük szerint szakaszokat különböztetünk meg. A nyaki gerinc a gerinc nyaki szakasza. Két lajhárfaj (Choloepus és Bradypus) és a manátuszfélék (Trichechus) kivételével az emlősöknek hét nyakcsigolyájuk van.^[1] Más gerincesekben ezek száma a kétéltűek egyetlen csigolyájától a hattyúk 25, vagy a már kihalt Elasmosaurus 76 csigolyájáig változik. A hátgerinc a nyak alsó részétől a medence tetejéig ér. A hátgerinc bordákhoz kapcsolódó része a mellkasi gerinc. a fennmaradó része az ágyéki gerinc. A keresztcsonti csigolyák a medence régióban helyezkednek el, a kétéltűekben egy, a legtöbb madárban és modern hüllőben kettő, míg az emlősökben akár 3-5 is lehet belőlük. Több keresztcsonti csigolya egy struktúrában történő egyesülése esetén keresztcsontról beszélünk. A madarakban található keresztcsont (latinul: synsacrum) a keresztcsonti, az ágyéki, továbbá részben a mellkasi és farokgerincből, illetve a medenceövből áll. Az állatok farkát a farokcsigolyák alkotják, madarakban az utolsó néhány csigolya csontos képződménnyé nőhet össze, vagy – pl. emberekben, továbbá csimpánzokban – farokcsonttá.

A gerinc csigolyákból áll. A csigolyák felépítése: a has felé eső részük tömör csigolyatest, a hát felé eső részükön találjuk a gerincvelőt védő csigolyaívet, amelyből egy tövisnyúlvány és a két haránt nyúlvány nyúlik egyenesen ill. ferdén hátra. A csigolyatest hátsó felszíne és a csigolyaív határolja a csigolyalyukat (foramen vertebrale), amelyeknek összessége képezi a gerinccsatornát (canalis vertebralis). Összesen 33-35 csigolyánk van: 7 nyaki, 12 háti, 5 ágyéki, 5 keresztcsonti és 4-6 farokcsigolya. A nyakcsigolyák csigolyateste kicsi, és haránt nyúlványaik tövében egy-egy kis lyukat láthatunk. Két fejbe futó artéria halad itt (arteria vertebralis). A hátcsigolyákat onnan ismerhetjük fel, hogy csigolyatestükön és haránt nyúlványaikon van a bordák ízesülési helye. Az ágyékcsigolyák csigolyatestei feltűnően nagyok, a csigolyák maguk is vaskosak. Míg a csigolyatestek közötti ízületes, szalagos és porcos összeköttetések a gerinc nyaki, háti és ágyéki szakaszán többféle mozgást tesz lehetővé, a keresztcsonti és a farkcsontcsigolyák összecsontosodtak (synostosis), azok között elmozdulás nem lehetséges. A keresztcsont és a farkcsont között kis mértékű elmozdulás fiatal korban még van, de idővel ezek összecsontosodása is bekövetkezik.

A gerincet alkotó csigolyákat az egymás fölötti csigolyák ízületi nyúlványi közötti ízületek és azok szalagrendszere köti össze. Ezekben az ízületekben az ízületi végek elmozdulásai viszonylag kicsik, de összeadódva a gerincszakaszoknak jelentős - bár változó mértékű - mozgékonyságot biztosítanak. Ezek a mozgások az előre-hátra, valamint oldalirányú hajlítás, a forgás, és embernél a gerinc görbületeiből adódó rugózó mozgás. Az első és második nyakcsigolya között sajátos forgó ízület van (articulatio atlantoaxialis), melynek függőleges forgástengelye a második nyakcsigolya (axis) fognyúlványán húzódik keresztül.

Az ízületektől független szalagok rendszere (syndesmosisok) is összefűzi a csigolyákat. A csigolyatestek elülső felszínén az elülső hosszanti szalag (ligamentum longitudinale anterius), a csigolyatest hátsó felszínein (a canalis vertebralis elülső kerületén) a hátsó hosszanti szalag (ligamentum longitudinale posterius) húzódik, csigolyák tövisnyúlványait a tövisnyúlványok közötti szalagok (ligamenta interspinalia) a tövisnyúlványok csúcsait pedig a tövisnyúlványok fölötti szalag (ligamentum supraspinale) fűzi össze. A csigolyaíveket a rugalmas sárga szalagok (ligamenta flava) kötik össze.

A csigolyatestek porcos kapcsolata (synchondrosis) a közöttük lévő rostos porckorongok (discus intervertebralis) révén jön létre, melyeket üvegporc rögzít a csigolyatestekhez. A teljes gerinc hosszának mintegy egynegyedét kitevő porckorongok nem szabályos korongok, mivel a gerinc görbületének megfelelően elölről vagy hátulról enyhén elvékonyodnak, szélük a csigolyatestek alakjához igazodik. Felülről lefelé egyre vastagabbak. Szerkezetük nem homogén: kívül tömörebb, rostos (anulus fibrosus) gyűrű helyezkedik el, belül lágyabb, kocsonyás (nucleus pulposus) állagú szövet tölti ki. Utóbbiak kitüremkedése a porckorongsérv (gerincsérv; discus hernia)^[2][3]

Az emberi gerincen jellegzetes (sagittalis) görbületek vannak. Ezek a két lábon járás, az állás és ülés hatására fejlődnek ki. A nyaki szakasz előre konvex (lordosis), a háti hátra konvex (kyphosis), az ágyéki/lumbalis ismét előre domború (lordosis), végül a keresztcsonti/sacralis megint hátra domborodik (kyphosis). Ezek a görbületek a gerincet egy függőlegesen jól rugózó képződménnyé teszik, ami az ember álló helyzetben történő járása, sportolása stb. közben biztosítja az agyat tartalmazó koponya rugalmas alátámasztását. A gerinc oldalirányú (frontalis) görbületeit scoliosisnak nevezzük, amelyből legtöbbször jobbra hajló figyelhető meg, és nem feltétlenül jelent patológiás állapotot.

• Gerincesek
• Anatómia
• Csontváz
• A csontok összeköttetései
• Gerincvelő
• Csigolya
• Scoliosis

• Donáth Tibor: Anatómiai nevek (Medicina Kiadó 2005) (a katalógusokban formailag hibás ISBN-nel szerepel) ISBN 963-243-178-7, helyes ISBN 963-242-178-7
• Henry Gray: Anatomy of the human body (Bartleby.com; Great Books Online)
• Kiss Ferenc: Rendszeres bonctan (Medicina Kiadó 1967)
• Kiss Ferenc - Szentágothai János: Az ember anatómiájának atlasza (Medicina Kiadó 1959)
• Lenhossék Mihály: Az ember anatomiája (Pantheon Irodalmi Intézet Rt.) (Budapest 1924)
• Szentágothai János - Réthelyi Miklós: Funkcionális anatómia (Medicina Kiadó 1989) ISBN 963-241-789-5.)
• McMinn R. M. H - Hutchings R. T. - Pegington J. - Abrahams P.: A humán anatómia színes atlasza (Medicína Kiadó 1996) ISBN 963-242-366-6

• Gerinc anatómiai elnevezései (ábra)