Hajítófa – Wikipédia

A hajítófa fából készült ősi vadászfegyver, harci eszköz, játékszer; az egyik legrégebbi emberi szerszám. Számos ősi kultúrában kimutatható a használata, de ma is ismeretes. Legnevezetesebb mai változata az ausztrál bennszülöttek bumerángja. Eredetileg leginkább madarak vadászatára alkalmazták. Jellegzetessége, hogy a többi fából készült hajítófegyvertől eltérően (gerely, kelevéz, lándzsa) általában görbe alakú és úgy dobják el, hogy gyorsan, a repülés irányára merőleges tengely körül forogjon. A forgás stabilizálja a repülés irányát, a fejlett hajítófák, bumerángok esetében az eszköz alakja felhajtóerőt is biztosít, aminek eredményeképpen az igen messzire, szélsőséges esetben száz méterre is elrepülhet.

Az ókori Egyiptomban is elsősorban madarak vadászatára szolgált, de a hadviselésben is volt szerepe. Tutanhamon fáraó szenvedélyes madárvadász volt, sírjában sok különböző kiképzésű, gazdagon díszített hajítófát találtak.^[1]

A néprajztudomány szerint a magyar hajítófa alapesetben mindkét végén kihegyezett, körülbelül 65 cm hosszú, 5 cm átmérőjű keményfa karó, aminek végeit tűzben megpörkölhették, hogy keményebb legyen. A kiskunsági pásztorok főleg a nyájat támadó farkasok, kutyák ellen, de verekedésekre is használták. A kis- és nagykunsági pásztorok a századfordulón még használták a hajítófát. A pákászok a hajítófával madarakat ejtettek el. Az ismert magyar szólás: „nem ér egy hajítófát” minden bizonnyal ezzel az egyszerű és olcsó eszközzel függ össze.^[2]

A hajítófák különleges fajtája a keresztben egymásra erősített két fából készült, bádoggal megerősített „libucütő”, amelyet a felriasztott bíbiccsapat közé dobtak. Ennek hagyománya Balmazújváros környékén maradt fenn.^[2]

• ↑ MANCS: Hajítófa. Magyar Narancs, (2020. május 28.) 7. o.
• ↑ MNL: |Magyar néprajzi lexikon II. (F–Ka). Főszerk. Ortutay Gyula. Budapest: Akadémiai. 1979. 100. o. ISBN 963-05-1287-4  
• ↑ Távolsági fegyverek: Missiles. reshafim.org.il (angolul) (Hozzáférés: 2018. január 31.) arch képek.

• Madarassy László: A hajítófa (Magy. Nyelv. 1908)
• Bátky Zsigmond: A hajítófához (Ethn., 1910)
• Franz, L.: Alteuropäische Wurfhölzer (kiadta W. Koppers, Festschrift P. W. Schmidt, Wien, 1928)
• Ecsedi István: Népies vadfogás és vadászat a debreceni határban és a Tiszántúlon (Debrecen, 1933)
• Gunda Béla: The Casting-Staff used by Hungarian Herdsmen and its Ethnological Significance (London, 1941).