Jeruzsálem ostroma (1099) – Wikipédia

Ez a szócikk Jeruzsálem 1099-es ostromáról szól. Hasonló címmel lásd még: Jeruzsálem ostroma.

Jeruzsálem ostroma (1099)
Jeruzsálem ostroma
Konfliktus	Első keresztes hadjárat
Időpont	1099. június 7 – július 15.
Helyszín	Jeruzsálem, a mai Izrael
Eredmény	Keresztény győzelem
Szemben álló felek
Keresztény hadak: Keresztesek Muzulmánok: Fátimida Kalifátus
Parancsnokok
IV. Rajmund toulouse-i gróf Bouillon Gottfried alsó-lotaringiai herceg Iftikhar ad-Daula
Szemben álló erők
1500 lovag 20 000 gyalogos 1000-1200 egyiptomi, arab és szudáni katona, valamint 400-500 zsidó harcos
Veszteségek
8-9000 halott 1200-1300 katona 9-10000 polgári lakos halt meg
é. sz. 31° 46′ 60″, k. h. 35° 13′ 00″31.7833, 35.216731.783300°N 35.216700°EKoordináták: é. sz. 31° 46′ 60″, k. h. 35° 13′ 00″31.7833, 35.216731.783300°N 35.216700°E
A Wikimédia Commons tartalmaz Jeruzsálem ostroma (1099) témájú médiaállományokat.

Jeruzsálem ostroma 1099. június 7. és július 15. között az első keresztes hadjárat legfontosabb csatája volt. A keresztes hadakat Bouillon Gottfried alsó-lotaringiai herceg, II. Róbert flamand gróf, IV. Rajmund toulouse-i gróf és hautville-i Tankréd irányította. A sereg névleges vezetője Rajmund gróf volt, de a keresztes lovagok többnyire közösen igyekeztek döntést hozni. Al-Afdal a fátimida vezír Iftikhar ad-Daula-t bízta meg Jeruzsálem védelmével.^[1][2][3]

A keresztes háborúk nyitányát, az első keresztes hadjáratot 1095-ben hirdette meg II. Orbán pápa a clermont-i zsinaton. A sereget a vezető főurak szerint három hadtestre lehet bontani.

1. Bouillon Gottfried alsó-lotaringiai herceg, II. Róbert flamand gróf és II. Balduin hainaut-i gróf vezetésével az észak-franciaországi és lotaringiai nemesek, hozzájuk csatlakozva később a rajnai német egységek.
2. A közép-franciaországi nemesség, akik bonyolult rokoni és hűbéri szálakkal kapcsolódtak a vezetőkhöz.
3. A IV. Rajmund toulouse-i gróf vezette dél-francia, provanszál és észak-itáliai keresztesek.^[4]

A szicíliai normannok I. Bohemund tarantói herceg és hauteville-i Tankréd vezetésével hajókon indultak útnak. Fontos szerepet játszottak a hadjárat során, így Jeruzsálem ostromában is az itáliai kereskedővárosok hajói és tengerészei.

A keresztes seregek több útvonalon haladtak keresztül Európán. A Gottfried és rokonai vezette sereg Magyarországon haladt át úgy, hogy megbékült a szegények keresztes hadjáratának kilengései miatt jogosan ingerült Könyves Kálmánnal. Útjukat a Balkán északi részén folytatták. Rajmund a dalmát tengerpartot és a Balkán déli részét választotta,^[5] míg a szicíliaiak a tengeren tették meg az utat. A seregek Konstantinápolyban találkoztak. I. Alexiosz, akinek a segélykérése indította meg tulajdonképpen a keresztes mozgalmat, Anatóliába szállította át a sereget. A Szentföld felé előrenyomuló keresztesek 1097-ben visszafoglalták Nikaiát a szeldzsukoktól, majd több sikeres összecsapás után Dorülaion mellett döntő vereséget mértek I. Kilidzs Arszlán szeldzsuk szultán seregére. Szíriát elérve megszerezték Edesszát, majd nehéz ostrom után 1098-ban bevették Antiochiát is. Eközben nehéz csatában szétverték a szíriai emírek Kerguba atabég vezette egyesült seregeit, akik Antiochia felmentésére érkeztek. Ezután a Jeruzsálembe vezető út már szabad volt,^[6][7][8] melynek falait 1099. június 7-én érték el.

A mai kutatók döntő többségének véleménye szerint Jeruzsálem lakossága a 10-11. században 20 000 fő körül mozgott. A keresztény, zsidó és muszlim lakosság nagyjából azonos arányban lakta a várost,^[9] bár al-Hakim fátimida kalifa üldözése során valószínűleg számos zsidó és keresztény elköltözött a városból. (Al-Hakim uralma előtt Jeruzsálem lakóinak több mint a fele volt keresztény.)^[10] A síita Fátimida kalifátus azonnal kihasználta, hogy ellenfelei, a szunnita szíriaiak súlyos vereséget szenvedtek a keresztesektől Antiochia alatt. A fátimida vezír al-Afdal egészen Bejrútig nyomult előre, ezzel egyidőben pedig ostrom alá vette Jeruzsálemet. Jeruzsálem muszlim urai két török testvér, Szokhman és Ilghazi, Otrok fiai voltak. Maguk is ott harcoltak a szíriai muszlim koalíció soraiban az antiochiai csatában, és nem sokkal korábban értek haza északról Jeruzsálembe.^[11][12] Csapataik jelentős része valószínűleg elveszett Antiochiánál, idejük sem volt felkészülni az ostromra, így pár hét ellenállás után megadták magukat.^[13] Al-Afdal Iftikhar ad-Daulát nevezte ki Jeruzsálem kormányzójává.

A fátimida parancsnok jó katona volt, és noha csak kevés ideje állt rendelkezésre, mégis alaposan felkészült az ostromra. Jeruzsálem falainak jelentős megerősítésére ugyan nem maradt ideje, csupán a fátimida ostrom alatt megsérült falszakaszt tudta gondosan helyreállítani, de emiatt nem aggódott, a városnak alapjaiban még az ókorban és a bizánci időkben épült falai rendkívül erősek voltak. Árkot viszont ásatott a falak körül, és minden vízforrást és kutat megmérgeztetett, vagy betemettetett a város közelében, hogy megnehezítse az ostromlók vízhez jutását. A Jeruzsálem környezetében található fákat kivágatta, hogy a támadóknak ne legyen alapanyaguk ostromgépek építéséhez.

Iftikhar ad-Daula még a keresztes sereg megérkezése előtt eltávolította a városból az általa, valószínűleg jó okkal, megbízhatatlannak ítélt keresztények zömét ( Betlehem keresztény lakossága kitörő örömmel üdvözölte Tankréd lovagjainak megérkezését^[14][15]). Elbocsátotta a harcra, illetve kisegítő munkára alkalmatlan idős, beteg, vagy esetleg túl fiatal zsidó és muszlim lakosokat is, akik csupán terhet jelentettek volna a város védelmében. A keresztények Szíria és a közeledő keresztesek felé indultak. A muszlimok északkelet felé, Damaszkuszba mentek, hisz a város muszlim lakosságának többsége szunnita volt. Az elbocsátott zsidók dél felé, Aszkalonba igyekeztek. Mivel a zsidó lakosság vállalta, hogy részt vesz a város védelmében, az emír őket a város északkeleti falszakaszainak védelmére rendelte.^[16] A raktárakat feltöltötte akár egy évre is elegendő élelmiszerrel, azokat az állatcsordákat pedig, amelyeket már nem tudtak a városba hajtani, elrejtették. Így tettek sok faanyaggal is. A ciszternákat telehordatta vízzel, mivel Jeruzsálem falain belül nincsen vízforrás. Kőhajítókat állított fel a falakon, szurkot halmozott fel és nagy mennyiségben gyártatott naftával (főleg kőolajszármazékokból kevert hevesen égő folyadék) töltött cserépedényt. A harcra körülbelül 1000-1200 megbízható, képzett katona állt a rendelkezésére, főként egyiptomi gyalogság, egy arabokból álló kisebb lovas alakulat és szudáni íjászok.^[17] Ezen kívül még számíthatott a város muszlim lakosságának fegyverfogható tagjaira és körülbelül félezer zsidó harcosra is, bár ezek harci értéke valószínűleg elmaradt az edzett és kipróbált muszlim harcosoké mellett.

Al-Afdal eközben diplomáciai eszközökkel is igyekezett a kereszteseket eltéríteni Jeruzsálem ostromától. A fátimidáknak jó kapcsolatuk volt Bizánccal hiszen a szíriai és az antóliai törökök mindkét birodalomnak közös ellenségei voltak. A vezír több levélben igyekezett I. Alexioszt rábírni, hogy állítsa meg szövetségeseit, vagy legalább lassítsa le a keresztesek előrenyomulását, de a bizánci császár csak udvarias, viszont tartalmatlan levelekkel válaszolt a fátimida vezírnek, mondván neki nincs semmiféle befolyása a nyugati seregekre. Ebben volt is némi igazság, hisz Alexiosz és a keresztesek viszonya ekkora már amúgy is nagyon megromlott, amiben szerepet játszott az is, hogy a bizánci császár egyik al-Afdalnak írt levele a keresztesek kezébe került.^[18] A vezír a keresztesekkel is többször próbált tárgyalni, Szíria felosztását, és szabad jeruzsálemi zarándokaltot ajánlva, de ezzel a keresztes hadat már nem tudta megállítani.

Június 7-én megérkezett a 40 000 főre fogyott keresztény sereg, akik közül csak 20 000 gyalogos és 1500 lovag volt harci erő, a többi papok, szolgák, és egyéb kisegítő személyzet volt.

Az első rohamra június 13-án került sor, aminek az volt az oka, hogy egy remete jóslata szerint már az első rohamkor bejutnak a várba, de tévedett és ez 700 lovag életébe került. Bár túljutottak a külső várfalon, a veszteség olyan nagy volt, hogy többé nem bocsátkozhattak meggondolatlan harcokba. Az időjárás is a keresztesek ellen fordult, mivel a meleg nyári időben a víz és az egyre nagyobb élelemhiányban küszködő keresztény sereg nagy bajban volt, de június 17-én két genovai hajó Jaffába érkezett, és élelmet, vizet szállítottak a fáradt seregeknek. Végül egy hónap alatt sikerült két ostromtornyot építeniük, így július 10-ére minden készen állt a támadáshoz. Nagy nehezen az egyik ostromtoronynak sikerült a várfal közelébe jutnia és a keresztény lovagok bejutottak a várba. Ezután a lakosok ellen fordultak és hatalmas mészárlást rendeztek. A polgári áldozatok száma 9-10 000 közé tehető.

A jeruzsálemi győzelem hosszú időn át tartó keresztény uralmat vetített elő a Szentföldre. Eredménye nemcsak vallási vagy hatalmi jellegű volt, hanem kulturális téren is meghozta gyümölcseit. A nyugati és a keleti kultúrák találkozását, egymásra hatását segítette elő, ami a gazdasági, technikai és szellemi fejlődés felgyorsulását vonta maga után.

• Steven Runchiman: A keresztes hadjáratok története, Budapest, 2002 ISBN 963-389-347X
• Bozsóky Pál Gerő: Keresztes Hadjáratok, Agapé, Szeged, 1994 ISBN 963-458-0181
• Bozsóky Pál Gerő: A Jeruzsálemi Latin Királyság, Agapé, Szeged, 2004 ISBN 963-458-2850
• Amin Maalouf: A keresztes háborúk arab szemmel, Európa, Budapest, 1997 ISBN 963-076-1505
• Magyarország és a keresztes hadjáratok. Szerkesztette: Laszlovszky József, Majorossy Judit, Zsengelér József, Attraktor, 2006 ISBN 963-958-0643
• Szélinger Balázs: Sorsdöntő ütközetek, a történelem 50 nagy csatája, Szalay Könyvkiadó, ISBN 963-9355-74-7
• Chris Mcnab: A legnagyobb katonai katasztrófák, Amber Books Ltd., ISBN 978-963-19-6308-3

• Keresztes háborúk
• Kereszténység
• Jeruzsálem
• Jeruzsálemi Királyság