Julián del Casal – Wikipédia

Julián del Casal
Született	1863. november 7.[1][2][3][4][5] Havanna[6]
Elhunyt	1893. október 21. (29 évesen)[1][2][3][4][5] Havanna[6]
Állampolgársága	kubai
Foglalkozása	író költő
Sablon • Wikidata • Segítség

José Julián Herculano del Casal y de la Lastra (Havanna, Kuba, 1863. november 7. – Havanna, 1893. október 21.) kubai költő. Egészen fiatalon kezdett írni, később pedig a latin-amerikai modernista expresszionizmus egyik előfutára lett.

Művészetére hatott a francia költészet, és később Rubén Darío és a modernizmus.

Julián del Casal családja nem volt gazdag, de kényelmesen éltek. Édesanyja, a kubai Maria del Carmen de la Lastra y Owens 1868-ban meghalt, amikor Casal négy éves volt. Spanyol származású édesapja, Julián del Casal y Ugareda, nevelte fel, aki 1885-ben halt meg; Casal ekkor huszonkét éves volt.^[7][8] Casal katolikus családban látta meg a napvilágot, majd két hónapos korában, a Santo Angel Custodio templomban, december 23-án Don José de la Lastra és Doña Matilde de la Lastra y Owens megkeresztelték.^[8]

Casal 1870-ben kezdett tanulni a hagyománytisztelő, beléni (Belén Havanna része) El Real Colegio nevű iskolában. 1880-ban szerzett főiskolai szintű diplomát. Ezután a Havannai Egyetem jogi iskolájába iratkozott be. 1881-ben megkezdte tanulmányait, de ez nem tarthatott sokáig, a család anyagi helyzete miatt ott kellett hagynia tanulmányait. Az egyetem után írói karrierjét építette, és pénzügyi tisztviselőként dolgozott.^[9]

Casal már tizennégy éves korában társult egyik középiskolai osztálytársával, Arturo Morával és saját újságot kezdett megjelentetni. Az újság címe El Estudiante, periódico clandestino y manuscrito (A Diák, titkos és kéziratos újság) volt. Az iskola befejezése után publikálta első munkáját egy tudományos, művészeti és irodalmi folyóiratban. Casal versének címe El Ensayo (Kísérlet) volt, és ez a vers lett az első, kubai költőtől származó verspublikáció a kubai sajtóban. Ugyanabban az évben kezdte meg tisztviselői munkáját a kubai Államkincstárnál. Írói karrierje akkor kezdett felívelni, amikor 1885-ben Casal a La Habana Elegante című kubai magazinban kezdett publikálni, amely a kor modernista mozgalmának szócsöve volt. 1888-ban az El Figaro című lapban is írni kezdett. Ugyanabban az évben utazott el Madridba.^[8]

1889-ben Casal visszatért Kubába, ahol bekapcsolódott a Galeria Literaria találkozóinak szervezésébe. 1890-ben jelent meg első könyve Hojas al Viento címmel, és részt vett a La Discusión szerkesztésében is. A következő évben már a La Habana Literaria lapban is publikált. Második könyve, a Nieve (Hó) 1892-ben jelent meg; ebben az évben találkozott Rubén Darío íróval, aki az El Clavicordio de la Abuela (A nagymama klavikordja) című könyvét dedikálta Casalnak. 1893-ban sűrű kapcsolata alakult ki Daríóval, egy cikket is írt róla, valamint élete vége felé Casal levelet is küldött Daríónak.^[8]

Casal mindössze két verses kötet írt, az Hojas al viento (Levelek a szélben) és a Nieve (Hó) címűeket. Utolsó kötetét, a Bustos y rimas címűt nem tudta befejezni, de Casal halála után, barátja és kollégája, Enrique Hernández Miyares közreműködésével mégis megjelenhetett. Ez a kötet abban különbözik korábbi munkáitól, hogy egyszerre tartalmaz prózát és verseket is. Az Hojas al viento negyven kilenc verset tartalmaz, ezek Casal korai írói stílusát jelképezik. A gyűjtemény versei nagyrészt korabeli eseményekről szólnak, néhányról feltételezték, hogy "imitációk", más írók hatása érződik rajtuk. Kortársai pozitívan fogadták a kötetet, egy ígéretes költő korai műveként tekintették.

Casal folytatta versei közlését a különböző kubai periodikákban, majd 1892-ben kiadta ezek gyűjteményét, Nieve címmel. A kötet öt fejezetre oszlik, a fejezetekben olvasható versek téma szerint kerültek csoportosításra. Az első fejezetben (Bocetos antiguos) pogány és Judeo-Keresztény mondakörből származó témával találkozunk; a második (Mi museo ideal) pedig arról nevezetes, hogy Gustave Moreau művészete inspirálta őket, akivel Casal folyamatos levelezésben állt. A harmadik fejezet (Cromos españoles) jól ismert spanyol szóképekre épülő költeményeket tartalmaz. A negyedik (Marfiles viejos) tizenhat szonettet tartalmaz, amelyek a költő élettel kapcsolatos félelmeiről és szorongásairól szólnak. Az ötödik egyben utolsó fejezet (La gruta del ensueño) tizenhét vegyes költeménnyel zárja le a gyűjteményt. A Nieve sikert aratott bár kritikusak voltak vele, több kortársa úgy érezte, hogy Casal művel túl sötétek és pesszimisták.

Julián del Casal haláláig, 1893 októberéig folyamatosan publikált. Az év második felében cikket írt kollégájáról, Rubén Daríóról, a modernizmus híres szülőatyjáról, a La Habana Elegante című kubai magazinba. Casal hozzáfogott utolsó könyvéhez, a Bustos y Rimas-hoz is. Halálát megelőzően Casal Rubén Darío részére küldött levelében elmélkedett a halálról. Nem sokkal ez után Casal egy kollégájánál volt, ahol agyvérzést kapott a vacsoránál folytatott beszélgetés során. Néhány nap múlva meghalt és a családi sírhelyre temették. Bustos y Rimas című utolsó könyvét kollégája és barátja, Enrique Hernández Miyares fejezte be, és röviddel Casal halála után jelent meg.^[8]

• A régi idők Kubája, Európa, Budapest, 1981., 356 oldal · ISBN 9630725215 · Fordította: Halász Tünde · Illusztrálta: Víctor Patricio de Landaluce

• Julián del Casal Kritika Archiválva 2011. május 27-i dátummal a Wayback Machine-ben (angolul)
• Julián del Casal szerzői profil (spanyolul)