Lacikonyha – Wikipédia

A lacikonyha szabad ég vagy sátor alatt működő – olykor állandó, máskor alkalmi, gyakran piaci – kifőzőhely. Szélesebb értelemben szegényes, olcsó, alsóbb rendű vendéglő.

Nevének eredete a 15. századra nyúlik vissza. Egyesek II. Ulászló nevével hozzák összefüggésbe, ugyanis állítólag a király annyira elszegényedett, hogy konyháját az utcai kifőzdékből látták el. Ez azonban nem igaz, Ulászló udvartartása fényűző volt, a kifejezés eredetének sokkal hitelesebb magyarázata, hogy régebben a vidéki háztartásokban László-naptól (június 27.) kezdve kihelyezték a konyhát a házból a szabad ég alá (nyárikonyha).

A korabeli, soknemzetiségű Pest minden szegény embere a lacikonyhán találkozott, ha engedte ideje. A tudósítások szerint a magyarok főleg sült húst, a szlovákok kását, krumplilevest, a németek tésztát, a cigányok pedig pacalt fogyasztottak leginkább. Az 1850-es években Pesten huszonhat lacikonyha működött, 16 keresztény, 10 pedig zsidó tulajdonban. A zömük a Szénapiacon vagy a Duna-parton volt.

A lacikonyhák világa gyakran jelenik meg a sajtóban, a szépirodalomban és a képzőművészetben is.

Mindjárt elől víg tűz szikrája pattog,

Táncos betyárok érc tenyere csattog;

Sistereg a zsír, kolbász, pecsenye,

Éhes gyomornak bűbájos zene.

(Arany János: A lacikonyha)

• Budapest enciklopédia. Corvina, 1981. ISBN 963-13-1248-8
• Magyar néprajzi lexikon III. (K–Né). Főszerk. Ortutay Gyula. Budapest: Akadémiai. 1980. 382–383. o. ISBN 963-05-1288-2  

A magyar Wikiforrásban további forrásszövegek találhatóak

A lacikonyha témában.