Nyelvpolitika – Wikipédia

Ez a szócikk vagy szakasz lektorálásra, tartalmi javításokra szorul. A felmerült kifogásokat a szócikk vitalapja részletezi (vagy extrém esetben a szócikk szövegében elhelyezett, kikommentelt szövegrészek). Ha nincs indoklás a vitalapon (vagy szerkesztési módban a szövegközben), bátran távolítsd el a sablont! Csak akkor tedd a lap tetejére ezt a sablont, ha az egész cikk megszövegezése hibás. Ha nem, az adott szakaszba tedd, így segítve a lektorok munkáját!

A nyelvpolitika a nyelv tudatos vagy tudományos alapú használata. A fogalom az Amerikai Egyesült Államokból ered, és a „néger” kifejezés használata miatti vitákból (18–19. század) fejlődött ki.

A nyelvhasználat alapjai a társadalomban uralkodó ideológiák. A nyelvi tervezés akkor kerül előtérbe, amikor ezek a politikai, vallási stb. ideológiák változnak. E változások eszközei a vitatott fogalmak megnevezései, mint például a pejoratív „cigány” szó helyett a „roma” használata. A „polgár” szó a rendszerváltás óta használatos mai értelmében; addig „hivatalos” jelentése negatív felhangú volt. A nyelvpolitika egyik fő célja a politikai korrektség. Helyes nyelvhasználattal elkerülhető a nyelvi hibák okozta tettlegesség. Egyik alapvető célja, hogy „nyelvhasználattal ne sértsünk meg senkit”. A korábbi évszázadokban a nyelvhasználatot „szavakkal gyógyításként” is definiálták és a mágiához, illetve ráolvasáshoz hasonlították.

A nyelvpolitika egyik alapvető mozzanata a nyelvi tervezés.

Az 1950-es évektől a nyelvpolitikát úgy definiálták, mint politikai eszközökkel végzett nyelvi tervezés. Megjegyzendő, hogy a nyelvpolitika nem azonos a politikai nyelvhasználattal, ugyanis a nyelvpolitika célokat, és stratégiát tartalmaz. A nyelvpolitika újabb fogalmakat hív elő. Ilyen a nyelvi kolonializmus, ami azt jelenti, hogy a meghódított területen terjesztik a hódítók nyelvét; Indiában például az angol nyelv terjesztése volt a fő cél. Ahogy a mondás is tartja, „cuius regio, eius religio” (akié a föld, azé a vallás), ami mára átalakult „cuius regio, eius lingua” (akié a föld, azé a nyelv), ami jól tükrözi a nyelvi kolonializmust is. A nyelvi export lényege, hogy „terjesszük nyelvünket”, vagyis a nyelvek térhódítását jelenti. Első helyen az angol nyelv áll, ezt követi az eszperantó, amelynek Magyarországon, az ELTE BTK-n is volt szakja, valamint amely nyelvet a nyelvi demokrácia értelmében élő nyelvnek tulajdonítottak. A nyelvek elterjedése mindig tükrözi az egykori történelmi birodalmak elterjedését, és több mint 100 évig nyomot hagynak maguk után. Régen például Magyarországon még illett németül tudni. Ebből következik, hogy „ a nyelvi térképek emlékeztetnek a korábbi politikai térképre”. Újabban az anyanyelvnek számos definíciója létezik: elsőként tanult nyelv; az a nyelv, amit az útlevél mutat; vérségi nyelv; önbevallásos nyelv; vélelmezett nyelv. A többnyelvűség (bábeliség) nyelvi hierarchiához vezet. Nagyon sokszínű, termékeny, és folyamatos nyelvváltozásokat eredményez, hajtómotorként is működik. Egyaránt van rá pozitív és negatív példa is, például a magyar-finnugor rokonság kérdése, vagy a magyar-török viszony. A kétnyelvűségről elmondható, hogy ellentétben van a genetikai rokonsággal, amire az imént említett két példa is bizonyíték. Lehet szó bilingvizmusról és félnyelvűségről is, lásd Svédország.

A nyelvpolitikai helyzeteknek olyan tényezői vannak, amelyek előhívják magának a nyelvpolitikának a lehetőségeit. A nyelvpolitikának nincsenek általános alapelvei, minden esetben a látens elvek kerülnek szembe egy másik ország elveivel. Ebben az esetben a következőket kell figyelembe venni, ami miatt nem illeszkednek az elvek:

• állam (politikai indíttatású; állandóan változik),
• nemzet (történelmi indíttatású; változik, ami azonban vitatható, például, hogy a vogul nép önálló nemzetet alkot-e),
• nyelv és terület (mindkettő mozgó kategória, mert hol terjeszkedik, hol csökken, és kölcsönösen hatnak egymásra).

Az első nyelvpolitikai intézkedés Tiberius császár (Kr. u. 69-141) nevéhez köthető, aki Szvetoniusz állítása szerint betiltotta a görög nyelv nyilvános használatát. (Adamik a könyv írásakor végzett kutatómunka során kiderítette, hogy ez az állítás alapvetően félreértésen alapul, mivel maga Tiberius császár jól tudott görögül és a RB többnyelvű volt, a császár csak a szenátusban próbálta kerülni a görög használatát).

Ebből az állításból egy nyelvpolitikai babona keletkezett, ugyanis kiderült, hogy Tiberius császár bár a nyelvi purizmus híve volt, a fent említett eset a következőképpen történt: a szenátusban a görög katonától latinul kértek tanúvallomást, tehát csak maga az egyszeri görög tanúzás volt betiltva, nem a nyelvhasználat. A Római Birodalomban a közlemények latinul voltak, de a helyi nyelveket lehetett használni, többnyelvűség volt jellemző. Kr. u. 476-ig tartózkodtak a nyelvek szabályozásának státuszától. A latin „lingua franca”, vagyis közvetítő nyelv volt, ami a mediterráneumban beszélt nyelvek mellett is jelen volt. Két intézményes nyelv volt: 1. görög, 2. latin, de ezek idővel helyet cseréltek, és a latin lett az első. A Római Birodalom területe 50 nyelvet/kultúrát fogott össze (arámi, görög, latin, héber, stb.), ami a többnyelvűség ellenére is jól működött. Ennek több oka is volt, például, hogy nem tiltották be a hieroglifákat, INRI volt Jézus keresztjén is, a Bibliában héber és görög részek egyaránt voltak, vagy meg lehet említeni Trimáchio lakomáját, ahol az első nyelv a görög, a második a latin nyelv volt, a harmadik pedig vagy oszk, vagy héber nyelv volt, legalábbis Petronius állítása alapján. A Római Birodalom minta lehet ma az Európai Unió számára; akkoriban is voltak intézményes nyelvek, mégsem üldözték a helyi nyelveket.

A nyelvpolitika története felvet egy pár újabb fogalmat is. A poliglosszia belső nyelvi megosztottságot jelent; tovább tagolható diaglosszára (nyelvjárások és köznyelv kapcsolata) és triglosszára (nyelvjárások, köznyelv és szaknyelv kapcsolata). Az interferencia nyelvek közötti áthatás, aminek része a xenizmus (kölcsönzés) és a barbarizmus (idegenszerűségek a nyelvben). A xenizmus fogalmából ered a xenofób szó is, ami idegengyűlölőt jelent. Idetartozik a diszkrimináció (kirekesztés), amikor valaki egy bizonyos nyelvet/nyelvváltozatot elítél, például diszkrimináció, ha egy magyar elítél egy másik magyar annak nyelvhasználata miatt, vagy egy határon túli magyart, szintén a nyelvhasználata miatt. A lingvicizmus nyelvi megbélyegzés, valakin a nyelve alapján történő megbélyegzése. Ebből alakult ki az annullálás (lingvicídium), ami egy másik nyelv kiszorítása, „nyelvészeti fasizmus”, valamint a genocídium (népirtás) fogalom. Ennek ellentéte a nyelvi imperializmus, ami azt jelenti, hogy egyes nyelvek jobban terjednek, mint más nyelvek, lásd például az angol nyelv térhódítása.

Mikor az ENSZ deklarálta az emberi jogokat az egyetemes alapokmányban, tévesen azt gondolták, ebből levezethető minden egyéb jog, így egy nyelvközösség jogai is. A '60-as évektől elkezdődtek a nemzetiségi mozgalmak olyan céllal, hogy a nemzetközi szervezetek garantálják a nemzetiségi jogokat.

Úttörő szerepet játszott benne Illyés Gyula – minden európai politikust megelőzve a szocialista Magyarországon írt arról, (alapvetően az erdélyi magyarság érdekében) hogy közösségi jogi szabályozásra lenne szükség a nyelv és kultúra fenntartása érdekében. Írásai mai nap is korszerűek, fontos például a Szellem és erőszak, melyben sürgeti a nemzetiségi nyelvi jogok kialakítását.

A magyar alkotmányban 2011-ig nem volt benne a magyar államnyelv kérdése, államnyelvről nem esett szó, 2011-ben leírták, hogy Magyarország államnyelve a magyar, amely a kisebbségek számára kifogásolható, így ez a lépés lavinát indított el.

A nyelvpolitikai cselekvés beavatkozás a nyelvbe. A leggyakoribb beavatkozás a normalizálás, célja a megértés. A normalizálás egy konvergens nyelvi folyamat: több regionális változat fölött kialakítani egy összekapcsoló-összekötő nyelvi változatot. A világ különböző országaiban ez különböző módon zajlik – valahol az uralkodóház nyelvezete a normalizált változat, van, ahol földrajzi központ, és van, ahol tudatos nyelvi tervezéssel létrehoznak egy normalizált változatot, pl. a hindusztáni Indiában. Nemcsak a normalizálásra, hanem az egyéb nyelvi konfliktusok kezelésére is különféle nyelvpolitikai terveket dolgoznak ki a világban.

2 alaptípusa létezik a nyelvpolitikai cselekvésnek: beavatkozó (cselekvő) és liberális

• beavatkozó: jogszabályokkal, hatalmi intézkedésekkel próbálnak nyelvi változásokat elérni. A cél a gondokat okozó nyelvi sokféleség csökkentése – pl. államigazgatásban gondot jelentő nyelvi gondok.
• liberális: nem beavatkozó nyelvpolitika. Egy tanító nyelvpolitika, azt mondja, hogy tűrjük a nyelvi konfliktusokat, értsük meg a másikat, tanuljuk meg egymás nyelvét.

Mindkét megoldásnak lehet adott helyzetben értelme, mindkettő lehet jó és rossz is. Egy soknyelvű országban praktikus célból érdemes a cselekvő/beavatkozó politikát alkalmazni, de amellett a liberális nyelvpolitikának a megértő-empatikus magatartásmódját is tanítani érdemes. Folyamatosan mindkettőre szükség van.

Uriell Weinreich – a nyelvi tervezés kitalálója 1917, majd Einar Haugen folytatja a nyelvi tervezés leírását. Forradalmi lépést Heinz Kloss hoz, aki nyelvpolitikai táblázatában 1969-ben meghatározza a nyelvi tervezés két irányát: státusztervezés és korpusztervezés.

A státusztervezés helyzettervezés, egy külső nyelvi tervezés, a korpusztervezés pedig magával a nyelvtesttel foglalkozik. A nyelvi tervezésnek a külső oldala nyelvpolitikai feladat, a korpusztervezés pedig alkalmazott nyelvészeti feladat.

A státusztervezés elemei:

• a nyelvek státuszát, jogi helyzetét, oktatását tervezik
• milyen szinten és milyen nyelven oktassanak (pl. Indiában a tartomány határozza meg az oktatás nyelvét: Orisszában hindi és angol)
• média nyelvének meghatározása
• hivatalos nyelv kérdése, mi legyen, legyen-e több?

A korpusztervezés nem politikai feladat, fontos kérdése pl. a nyelvi modernizáció és normalizálás. Feladatai közé tartozik a helyesírásszabályozás és a terminológiai fejlesztés.

Minden nyelvpolitikai tényező korlátozó, és a másik nyelv rovására megy. Ez az adott nyelv számára hátrányt jelent, amely hátrány elvezet a kisebbségek kialakulásához. A nyelvpolitikai helyzeteken belül meg kell különböztetni standard és nem standard nyelveket. A standard nyelv magába foglalja a kiemelt köznyelvet. Beszélhetünk ún. substandard nyelvekről is. Ide tartoznak a nyelvjárások, a szleng típusok. A nyelvjárások mindig identitást fejeznek ki, mai megítélésük azonban elég negatív, mivel a társadalom a média és egyéb más környezeti hatásoknak köszönhetően lenézi a nyelvjárási beszélőket, eseteként bunkó, műveletlen embernek titulálja őket. Ez a hozzáállás állandó feszültséget eredményez. (A nyelvjárás, valamint a nyelvjárási beszélők védelmére több tanulmány is készült, lásd Kiss Jenő munkája). Hasonló megítélést kapnak a szleng típusok is, ugyanis a szlengváltozatokat sokszor elítélik, holott egyes nyelvészek szerint a szlengek akár nyelvészeti „hajtómotorként” is képesek működni. A nyelvpolitikai helyzetek témakörébe tartozik a hátrányos kommunikációjú emberek beszéde; az idegenek (bevándorlók, menekültek) nyelvi lehetőségei, akik magukkal hozzák a multikulturalitást, ami újabb problémákat vet fel (jó példa erre London, ahol 83 nyelv beszélői élnek). Ide tartoznak a vendégmunkások; az állam nélküli nyelvek beszélői, mint a jiddist vagy a cigányt beszélők.

A nyelvi változásoknak alapvetően két egymással ellentétes erejű része van: a konvergencia és a divergencia. A konvergencia az összetartozáson alapul, például a nyelvváltozatok összetartozásán, amikből egy nagy standard nyelv lesz, de ez a folyamat fordítva is lejátszódhat. Például a mai Németország az ún. nyelvjárási reneszánszát éli, mivel a nyelvjárások szerepe és jelenléte sokkal erősebb, mint az egységes köznyelvé. Ez is bizonyíték arra, hogy a nyelvjárások sosem halnak ki, mert a helyi identitás kifejezői, és mint ilyen, az emberi antropológiában gyökeredznek. Az idegen nyelvekkel kapcsolatos helyzet is a nyelvpolitikára tartozik; ide tartozik például az oktatás és a nyelvhasználat is. Ez a helyzet mindig döntést igényel abból az aspektusból, hogy mi legyen a közös/hivatalos nyelv. Az Európai Unió deklarációt akar alkalmazni, vagyis mindenki a saját anyanyelvén emelhet szót egy adott ügy mellett, akár Brüsszelben is. Ez a módszer azonban nehezen kivitelezhető, így az EU úgy döntött, legyen négy értékes munkanyelv a tagok számára: angol, német, francia, olasz. Ez viszont hierarchiát jelent a nyelvek között, ami újabb megoldatlan nyelvi problémához vezet. Megoldás lehetne az is, ha egy nyelv lenne, amit viszont nem jelentenek ki egy és hivatalos nyelvnek, mivel az nyelvi egyenlőtlenséghez vezetne.

Abram de Swaan: A globális nyelvrendszer (A nyelvek társadalma. A globális nyelvrendszer.)

Abram de Swaan könyve főként a nyelvek elrendeződéséről, és az ezeket érintő problémákról szól. Alapvető megállapítása, hogy az államnyelv kérdéskör problémája a nyelvek túlnyomó részénél nem fontos, és nem kap akkora szerepet sem. Jó példa erre, hogy a nyelvek többségében nincs szleng, pl. egyes afrikai nyelvekben sincs. Szleng csak ott tud kialakulni, ahol van sztenderd nyelvváltozat is, így ez a probléma az ún. fejlett nyelvek problémájának felel meg. A legtöbb nyelvet a nyelvpolitika hátrányosan érinti. De Swaan egyik elmélete szerint a nyelvek hierarchikusan rendeződnek el; ehhez megalkotta a fordított fa struktúrát. Alapja egy háromszög, ami öt szintre osztható. A legalsó szinten található a szatellit/periférikus szint. Ide tartozik a nyelvek 90%-a, amit a lakosságnak csak a 10%-a beszél. Az emlékezeti nyelv szintjébe olyan nyelvek tartoznak, amikre csak a szóbeliség jellemző, nincs írott formájuk, vagyis „a beszélők nem lejegyzik a nyelvet, hanem megjegyzik”. A középső szint a centrális/planetáris szint. Ez a szint kb. 100 nyelvet foglal magába, és idetartozik a nemzeti, hivatalos, írásos nyelv, valamint itt jelenik meg a többnyelvűség is. A szupercentrális szintet de Swaan a Naphoz hasonlítja. A 10 legnagyobb nyelv található ezen a szinten, ezek a következők: (angol), hindi, arab, kínai, francia, német, portugál, spanyol, orosz, maláj, szuahéli. A legfelső szint a hipercentrális szint, ahol az angol nyelv helyezkedik el. A szintek elrendezésére a következő magyarázatot adja: „a világ nyelveinek mai rendszere a korábbi hódítások, történelmi események, hatalmak és csereviszonyok műve.” De Swaan a nyelvpolitikát nyelvi küzdelmek politológiájaként értelmezi. Szerinte a nyelv hálózatok összessége, folyamatos, találhatók benne csomópontok, és vannak szatellit nyelvek is. Úgy véli, hogy a hálózat a világ nyelvi térképeként definiálható, és a hálózat-modell minden tudomány szintjén használható.

A PC, vagyis a politikai korrektséget bemutató táblázat az Amerikai Egyesült Államokból ered, melynek kiindulópontja a „négerek” korrekt megnevezése volt. Az Amerikában élő négerek még az elmúlt 40 évben is küzdöttek a helyes elnevezésükért, azonban a helyes megnevezés és a kisebbségek helyzete azóta is gondot jelent ott, például az indiánok esetében is. Az 1970-es évektől kezdve 10 évente váltakozott a négerek elnevezése (jelenleg az afroamerikai a hivatalos elnevezés), és a kisebbségek politikai megítélése is folyamatosan változik. A táblázat alapját képezi még a nemi, faji és a már említett kisebbségi kérdés is, ami visszavezethető a második világháborúra, és főként Németország szerepére. Magyarországon a politikai korrektség először a cigányság kapcsán merült fel. A mai napig vitatott, hogy a roma vagy a cigány szó a helyes, illetve hogy a kisebbség tagjai melyiket használják a saját megnevezésükre. A cigány szó régen nem volt negatív jelentésű szó, viszont a kisebbség egy része nem szereti használni a konnotáció-denotáció elv miatt. A roma szót inkább a nyilvánosságban használják. Jellemző, hogy egyes szavak használatának mellőzése végett megszűnik a társadalmi párbeszéd, mert nem mondunk ki bizonyos szavakat, például a fent említett cigány szót. Ebből következik, hogy mindig a szándékot kell nézni, amikor egy bizonyos szót használunk, ugyanis ha negatív értelemben használjuk, akkor rasszizmusnak lesz beállítva, ha viszont nem beszélünk róla, akkor a szőnyeg alá lesz söpörve. A kisebbségi megnevezések mellett meg kell említeni még egy másik különálló csoportot; a fogyatékosok csoportját. Az elmúlt években egyre nagyobb hangsúlyt fektetnek a helyes megnevezésükre, és valójában a PC táblázat is az ő érdekeiket szolgálja. A táblázat innen is letölthető: https://web.archive.org/web/20140517123350/https://www.e-epites.hu/804

A nyelvpolitika és a nyelvstratégia nagy mennyiségű szakirodalommal bír; a következőkben ezek közül lesz bemutatva néhány kiemelkedő munka, illetve tanulmánykötet.

• Európai nyelvi kultúra múltja, jelene és jövője című kötet egyik alaptézise, hogy habár nincs a kulturális világban nyelvművelés, mégis van, igaz, országoktól függően. Erre a könyv példaként Észtországot hozza fel, amely ország 1992-ben nyerte el az oroszoktól a függetlenséget. A kötet kitér továbbá az összes nagyobb nyelv és ország nyelvére, nyelvi tervezésére, milyenségére, stb., kitér például az angol, orosz, dán, cseh, finn, galego, román, spanyol, japán, vagy mongol nyelvekre.
• Európai helyesírások című könyv nyelvstratégiai és nyelvi tervezéssel foglalkozik. A könyv egyik sarkalatos pontja, hogy azt az elvet vallja, hogy nincs szükség a helyesírás és a nyelvtan tényleges tanítására, ugyanis valamilyen formában a diák meg fogja tanulni. (említett példa: 1975: Kambodzsa, ahol kivégezték az értelmiséget, és eltörölték a tanítást és az iskolákat a vörös khmerek idején)
• Magyar nyelvstratégia című kötet a magyar nyelv fontosságát hirdeti; stratégiákat javasol a megvédésére és oktatására: lásd november 13.: a magyar nyelv napja, vagy hogy az iskolákban mennyi nyelvtanóra legyen és milyen nyelvtant tanítsanak (generatív grammatika).

• BALÁZS Géza, DEDE Éva: Európai nyelvművelés – Az európai nyelvi kultúra múltja, jelene és jövője, Inter Kht.-PRAE.HU, Budapest, 2008.
• BALÁZS Géza, DEDE Éva: Európai helyesírások, Inter Kultúra-, Nyelv- és Médiakutató Központ, 2009.
• BALÁZS Géza: Magyar nyelvstratégia, Magyar Tudományos Akadémia, 2001.
• Kis nyelv-nagy stratégia: Az észt nyelv stratégiája