R–39 – Wikipédia

R–39
R–39 rakéta makettje Bijszkben kiállítva
NATO-kód	SS–N–20 Sturgeon
GRAU-kód	3M65, 3M20, 3R65
Egyéb elnevezés	RSZM–52, Rif–Ma
Funkció	Tengeralattjáróról indítható ballisztikus rakéta (SLBM)
Gyártó	Zlatouszti gépgyár
Tervező	Makajev-tervezőiroda
Rendszeresítők	Szovjetunió Oroszország
Szolgálatba állítás	1984
Irányítás	asztroinerciális önirányítás[1]
Robbanótöltet	6-10, egyenként 100 kilotonnás MIRV fej[1][2]
Méret- és tömegadatok
Az adatok megjelenítéséhez kattints a cím mellett található „[kinyit]” hivatkozásra.
Hossz	3M65: 16 m
Törzsátmérő	3M65: 0,0024 m
Szerkezeti tömeg	közvetlenül indítás után leválik 6 t; első lépcső: 52,8 t:[2] 90 000 kg
Repülési jellemzők
Az adatok megjelenítéséhez kattints a cím mellett található „[kinyit]” hivatkozásra.
Hatótávolság	8250 km[2]
CEP	500 - 900 m[2]
Fokozatok
Az adatok megjelenítéséhez kattints a cím mellett található „[kinyit]” hivatkozásra.
Fokozatok száma	3
Első fokozat
Típusa	R–39–1, 15D305[1]
Oxidálóanyaga	Ammónium-perklorát
Tolóereje	2 060 000 kN[1]
Második fokozat
Típusa	R-39–2, Grom–2[1]
Tüzelőanyaga	Aszimmetrikus dimetil-hidrazin[1]
Oxidálóanyaga	Nitrogén-tetroxid[1]
Harmadik fokozat
Típusa	R–39–3, Rif–3[1]
Tüzelőanyaga	Aszimmetrikus dimetil-hidrazin[1]
Oxidálóanyaga	Nitrogén-tetroxid[1]
A Wikimédia Commons tartalmaz R–39 témájú médiaállományokat.

Az R–39 (NATO-kódja: SS–N–20 Sturgeon, GRAU-kódja: 3M65) szovjet-orosz szilárd hajtóanyagú, tengeralattjáró-fedélzeti interkontinentális ballisztikus rakéta, mely a szovjet, majd orosz Akula-osztályú (NATO-kódja: Typhoon) ballisztikusrakéta-hordozó atomtengeralattjárókon állt szolgálatban 1984–2004 között a D–19 rakétarendszer részeként. A fegyverzetkorlátozási szerződésekben RSZM–52 jelzéssel szerepel.

Az R–39 volt a szovjet haditengerészet egyetlen szilárd hajtóanyagú, nagyobb számban is hadrendbe állított rakétája. A másik, szintén szilárd hajtóanyagú R–31-et (SS–N–17 Snipe) csupán egyetlenegy Yankee II osztályú tengeralattjáróra rendszeresítették. Az R–31-et rövid hatótávolsága miatt nem lehetett a védett, szovjet felségvizekről az USA ellen bevetni, ezért több tengeralattjáróra már nem telepítették.^[3]

Az R–39-et 1971-től a Makejev-tervezőirodában fejlesztették ki és a Zlatouszti Gépgyárban gyártották, de az első fokozat az ukrajnai Juzsmas (ma: Pivdenmas) gépgyárban készült. Első, sikertelen indítására 1980 januárjában került sor (egyes források szerint 1979-ben). Az első sikeres indításról 1981-ben számoltak be, négy merülési indításra 1982 októberében került sor. A rakétarendszert 1983-ban üzemképesnek nyilvánították, 1984-től rendszeresítették az Akula-osztály egységein, tengeralattjáróként 20 rakétával. Alkalmazásának csúcspontján az Akula-osztály hat hajóján összesen 120 rakéta állt szolgálatban 1200 robbanófejjel.^[2]

Az R–39-ről közvetlenül indítása után leválik egy közel hat tonnás gallér, amely a rakétaindító csőben felgyülemlett kivetési gáz elszökését akadályozta meg, valamint az indítást megelőzően lengéscsillapítóként is funkcionál. A rakétarendszert úgy tervezték, hogy a rakétát egy gázgenerátor által fejlesztett nagynyomású gáz vesse ki a silóból, hiszen a rakétahordozó Typhoont az északi sarkvidék jégpáncélja alatti rejtőzködésre tervezték. Mivel így a vízfelszín jégmentességét nem lehetett biztosíani, a rakétát a víz alól ilyen körülmények között nem lehetett indítani. Ilyenkor a Typhoon áttöri a jégpáncélt, és a felszínről indítja a rakétát.^[4]

A START I és II egyezmények szerint 1996-ban megkezdődött az R–39 rakéták megsemmisítése. Karbantartási nehézségek miatt a rakétahordozó Typhoon-osztályt is megkezdték a hadrendből kivonni. Az R–39 utódjának szánt R–39UTTH^[5] (SS–N–28) program beindulása miatt az R–39 gyártását befejezték, ám az R–39UTTH programot 1997-ben kísérleti kudarcok miatt, idő előtt leállították. A Typhoonok így a tervezési időtartamot meghaladó korú, egymás után kivonásra kerülő rakétákkal teljesítettek szolgálatot. 2004 májusában a TK–20 Szeversztal fedélzetén húsz helyett már csak tíz R–39 rakéta volt, a típus utolsó példányai. A másik két megmaradt Typhoon közül a TK–208 Dmitrij Donszkojt az R–30 Bulava új generációs SLBM fejlesztéséhez alakították át. A TK–17 Arhangelszk fedélzetén 2004 májusában már nem voltak R–39 rakáták, feltehetőleg ezt a példányt is Bulava rakéták hordozására fogják átalakítani.^[4]

1. ↑ ^{a b c d e f g h i j} Mark Wade: R–39 at Astronautix.com. (Hozzáférés: 2009. december 12.)
2. ↑ ^{a b c d e} Friedman, Norman. The Naval Institute Guide to World Naval Weapons Systems 1997-1998. Naval Institute Press (1997). ISBN 978-1-55750-268-1 
3. ↑ Fieldhouse, Richard W., Shunji Taoka, Stockholm International Peace Research Institute. Superpowers at Sea: An Assessment of the Naval Arms Race. Oxford University Press (1989). ISBN 978-0-19-829135-0 
4. ↑ ^{a b} Friedman, Norman. The Naval Institute Guide to World Naval Weapons Systems, 5. kiadás, Naval Institute Press, 506. o. (2006). ISBN 978-1-55750-262-9 
5. ↑ UTTH – ulucssennije taktyiko-tyehnyicseszkije haraktyerisztyiki [УТТХ – улучшенные тактико-технические характеристики], magyarul: javított harcászati-műszaki jellemzők.