Sárköz (néprajzi táj) – Wikipédia

Ez a szócikk magyarországi tájegységről szól. Hasonló címmel lásd még: Sárköz (egyértelműsítő lap).

Sárköz
Hely	Magyarország (Tolna vármegye)
Legmagasabb pont	Óriás-hegy (285 m)
Elhelyezkedése
Sárköz Pozíció Magyarország térképén
é. sz. 46° 24′, k. h. 18° 49′46.4, 18.81666666666746.400000°N 18.816667°EKoordináták: é. sz. 46° 24′, k. h. 18° 49′46.4, 18.81666666666746.400000°N 18.816667°E

A Sárköz vagy Tolna megyei Sárköz mint néprajzi kistáj a magyar néprajztudományban többnyire Alsónyék, Decs, Őcsény és Sárpilis községek területét jelenti. A táj némely szerzőnél Bátával, az itt élő református lakossággal is kiegészül, másoknál egész Bátával. A tájnév előfordul a „Tolna megyei” jelzővel és anélkül egyaránt.^[1]

A földrajztudományi értelemben vett Sárköz a néprajzi tájnál nagyobb területet jelöl. A Sárköz név a néprajzi szerzők többsége számára a két világháború között, a 20. században szűkült le a Tolna vármegyei nevezetes négy falura. Ennek hatására a Sárköz szó jelentésének térbeli leszűkülése nemcsak a tudományban következett be, hanem a közvélemény tudatában is. Ehhez nagymértékben hozzájárult az egyke fölfedezése, nemzeti üggyé válása, az írók, szociográfusok, újságírók nagy hírverése a Tolnai-Sárköz körül.

Szócikkünkben a Sárköz elnevezést következetesen a néprajzi kistájra használjuk.

A négy falu lakosságát református vallása különítette el a környező települések lakóitól. Népművészetének sajátos stílusával a vidék korán felhívta magára a figyelmet. Már a 17–18. században felkeresték a tájegység jellegzetességei iránt érdeklődő utazók, de a 19–20. században is fogadott jeles vendégeket: Garay János, Baksay Sándor, Móricz Zsigmond, Féja Géza írókat. Gazdag népzenei anyagára Liszt Ferenc és Kodály Zoltán is felfigyelt, népművészetének pompája, színharmóniája többek között Csók Istvánt is megihlette.^[2]

A honfoglalást követően magyarok, majd besenyők telepedtek meg itt. A helynevek és okleveles adatok alapján Győrffy György ezt írja: „A korai besenyőségnek tekintélyes kiterjedésű településterülete húzódik itt le, a Duna menti mocsarakban. Központja kb. a mai Sárköz…^[3] Az itteni besenyőség már a 12. század folyamán teljesen elmagyarosodhatott.

A sárközi és a környékbeli helynevek eredete a legkorábbi századokba nyúlik vissza. Őcsény, Decs neve bizonytalan eredetű, többen a fejedelmi családdal hozzák kapcsolatba. Pesty Frigyes úgy tudja, hogy Őcsény Árpád-kori település, amelynek lakói az I. Béla király alapította szekszárdi apátság szabados katonái: a libertinusok voltak. I. Rákóczi Ferenc hadjárata után a Kálvin vallására tértek, és emiatt elvesztették kiváltságaikat. A decsiek iskolai tanulmányaikból és ismeretterjesztő előadásokból tudják, hogy községük története a magyar állam alapításáig nyúlik vissza, és hogy Decs lakói a honfoglalás után érkezett, a magyarságba beolvadt kunok és besenyők leszármazottai.

Nyék egy honfoglaló törzstöredék nevéből ered, lakói úgy tudják, hogy a honfoglaláskor ide a kazár vagy kun-kabar törzs telepedett le és – szerintük – ők ezek leszármazottai.

Pilis talán szláv földrajzi elnevezésből származik. A falu nevének eredetéről az egyik népies föltevés az, hogy a mocsaras vidéken sok volt a pille. Ezért: pillés, és ebből lett Pilis. A másik álláspont szerint a falu a nádas, mocsaras, ingoványos területből kiemelkedő kopasz dombra települt, amely olyan volt, mint a barátok pilise.

Ete személynévből eredhet.^[4] Ete már korábban is népes település volt, hisz a 14. század elején a Szentlélek tiszteletére avatott aránylag nagy jövedelmű parochiális egyházáról olvasunk a pápai tizedjegyzékben.^[5]

Ugyanekkor Etén kívül csupán Ebes, Őcsény, Kesztölc és Aszivágy voltak a Sárközben templomos helyek, Decsen csak fakápolna állt még a 15. század elején is, s a váci káptalan 1402-ben kért engedélyt a pápától, hogy helyette kőtemplomot építhessen és kegyúri plébániát alapíthasson. Minthogy kérvényében megemlíti, hogy ezen a vidéken a templomok kőből épültek, kőtemploma volt Etének is. 1402-ben a váci káptalan engedélyt kért a pápától, hogy a decsi fatemplom helyére kőtemplomot emelhessen és kegyúri plébániát alapíthasson.

A török hódoltság alá kerülő sárköziek kétfelé adóztak, hiszen új uruknak, a töröknek is fizettek tizedet a gabonatermésből. A szőlőművelés nagy arányban folyt tovább a török alatt is, a magyar és a török források egyaránt a bortermelés központi szerepét tanúsítják. A távoli városok kereskedői is borért látogatták Szekszárd környékét, bár kétségtelen, hogy a munkaigényes szőlőművelés a hódoltsági területeken jelentősen visszaesett. A szőlők pusztulását a magyar források egyértelműen igazolják, de a termőterület csökkenéséről statisztikailag értékelhető adatokat nem szolgáltatnak. A bor nemcsak értékes kereskedelmi cikk volt, hanem azért is fontos szerepet játszott a belső-sárközi falvakban, mert pótolta az ivóvizet, így megvédte az ott élőket a mocsaras vidékeken gyakori járványoktól. Ezért a hegyalji falvak lakói mellett a göröndökön^[6] megtelepedett sárközieknek is voltak itt szőleik. De még távolabbi vidékekről, sőt a Duna bal partjáról valókat is találunk a musttizedet fizetők között, így például Kesztölcön pilisiekkel, decsiekkel és asszonyfalvaiakkal mellett négy pestivel is találkozunk. A csatári hegyen Tolnaiak, gerjeniek, faddiak, mázaiak és ságiak, Ebesen tolnaiak, ráckeveiek, kalocsaiak és őcsényiek műveltek szőlőt.

Bár a defterek eredményei magasak, mégis ezek a reálisabb adatok, mivel összeíróik birtokon belül voltak, a szigetiek pedig messze voltak a Sárköztől, és az urbáriumot bemondás alapján állították össze. A defterdár semmiképpen sem tüntethetett fel a valóságosnál több tizedet, mert mindennel el kellett számolnia. Hamisan magas adatok felvételével önmagát károsította volna meg.^[7]

A Dunamente – közte a Sárköz lakossága is – a magyar területek közül az elsők között tért át a protestáns vallásra – ahogy Földváry László, a Dunamelléki Református Egyházkerület historikusa írta: „A magyarföldi reformációnak kiindulási pontja az alsó-dunamellékén volt.” Már az 1540-es években terjedt itt a reformáció, és Tolna mezővárosa vált a hódoltsági területek egyik szellemi központjává. Itt már a 16. században protestáns főiskola működött, külföldet megjárt, művelt tanárokkal, és velük közvetlen kapcsolatban álltak a hitújítók:

• Sztárai Mihály
• Szegedi Kis István
• Skaricza Máté
• Eszéki Imre
• Tövisi Mátyás
• Thúri Farkas Pál
• Decsi Gáspár
• Tolnai Fabricius Bálint

Tolna mellett Decs is jelentős szerepet játszott a magyar reformáció terjesztésében. Forrásaink szerint a Sárközben először itt bukkant fel 1540-ben protestáns prédikátor, egy bizonyos Gergely pap. Decs olyannyira fontos szerepet játszott a korai magyar reformációban, hogy az 1560-as években Szegedi Kis István szuperintendens zsinatot tartott itt.^[7]

A török megszállás hosszú ideje alatt a Sárköz sokat hanyatlott, különösen súlyos volt a pusztulás a utolsó évtizedekben. A nagyobb hadjáratok pusztításai mellett a martalócok, végvári vitézek állandó beütései okoztak nagy károkat. Az itt megmaradt csekély lakosság is állandóan útra készen állott. És folytonos mozgásban volt: Ete és Asszonyfalva lakóit Decs fogadta be; Sárpilis népe a Duna–Tisza közére menekült, majd visszatért; Dél-Baranyából pedig ide húzódtak fel menekülők.^[5]

A Dunamente török időket átélt régi magyar falvaiban a migráció legtöbbször nagy múltú népi kapcsolatokat éltetett: ilyen lehetett a halasi és a baranyai kapcsolat. Szinte természetes, hogy hagyományos népi kapcsolat^[8] állt fenn a Duna bal parti és jobb parti Sárköz régi falvai között, amely kapcsolat kihatott a két terület lakosságának migrációjára is.

Szeremle és Csanád falvakat református magyarok lakták, akik ha őseik költöztek is egyik faluból a másikba, a Duna menti tájon kontinuusnak számítottak. E falvak a szűkebb környék, a Duna-táj, tágabban a közép-magyarországi régió református népességével tartott fenn népi kapcsolatokat, ami együtt járt veszély esetén tömeges, békésebb időkben szórványos áttelepülésekkel. A népi kapcsolatok terén a török időkben szinte természetes dolognak számított az ismerős falvak közötti kiegyensúlyozott népességmozgás, az oda-vissza házasodás, a rendszeres ki- és beköltözés.^[7]

Ez a szakasz egyelőre üres vagy erősen hiányos. Segíts te is a kibővítésében!

A népesség alakulása

A vallási megoszlás alakulása

A régi Sárközben a földművelés jóformán csak annyira szorítkozott amennyi elég volt a kenyérre, szinte a 19. század végéig az állattartás érdekeinek volt alávetve. Táplálékul elsősorban búzát és kölest, takarmánynak pedig árpát és zabot termeltek. A 19. század vége óta elterjedt a kukorica, a burgonya a 19. század elején tűnt fel. A sárköziek nagy gondot fordítottak a kendertermesztésre hisz ez az anyag adta a híres sárközi viselet alapját.

A földművelés jelentősége a 19. század végén a területek ármentesítése folytán drámaian megnőtt.

Ármentesített terület alakulása művelési ágak szerint (1869–1895)

A régi vízivilágban sok háziállatot tartottak: edzett nagyszarvú szürkemarhákat; gyors, aprótermetű, télire hosszú szőrt eresztő parlagi lovakat és a bakonyi sertésekre emlékeztető, hosszú orrú kesedisznókat; juhokat és kecskéket azonban nem, mivel nem tudták a vizet megúszni. Csak a szőlőhegy kopár oldalain legelt egy-két birka, hogy az ünnepi paprikást elkészíthessék belőlük. Az aprójószágok közül a vadkacsához hasonló tarka tollú réce (kacsa) és riba (liba) volt a legtöbb, valamint a tík (tyúk).

A állattartásnál kiterjedtebb volt a halászat. A legjobb zsákmánnyal a Nagy-Duna és számos holtága, morotvája kecsegtetett, a halászok azonban a kisebb folyókon és vízfolyásokon is kivetették hálóikat. A halászó helyeknek úgyszólván „fele hal, fel víz” volt. Sokféle halat ismertek: tok, kecsege, márna, menyhal, ponty, kárászponty, süllő, tarkasüllő vagy barátkóc, erős farkú süllő, kardakeszeg, márnakeszeg, patuckeszeg, jászkeszeg, karikakeszeg, sivánkeszeg, vörösszárnyú keszeg, buborkakeszeg, dévérkeszeg, balin vagy kapókeszeg, harcsa. A tavi halak közül ismerték: a csukát, a compót, a kárászt, a budrest vagy durgencs és a paptetűt. A sárköziek kitűnően ismerték a vizek járását és a halak természetét. Asárközi kisvizeknek a rekesztőhalászat felelt meg legjobban: ennek segítségével a hal útját elzárva olyan helyre terelték, ahonnan könnyűszerrel ki tudták szedni. A vejszét és a varsát használták erre a célra. A vizes világban „sült hallal ették a főtt halat”. Ha megunták, csak a fejét vagy csak a derekát fogyasztották el, a többit eldobták. Télre is tettek el halat: fölhasítva alaposan kimosták, egy napig sóban tartották, kipöckölték a hasát és úgy szivarították (szárították) a kéményben és a padláson. A felesleget a környékbeli piacokon adták el, vagy terményért elcserélték. A halászat annyira fontos volt a sárközieknek, hogy népdalaikban is megörökítették:

A sárközi szőlők a híres szekszárdi szőlővidékhez tartoznak. A régi Sárközben a szőlő volt a legfontosabb kultúrnövény. A filoxéravész előtt hazai fajtákat termeltek, ezeket nem kellett olyan intenzíven gondozni (pl. permetezni), mint a későbbieket. A szüret ünnepség számba ment. A szőlőt zsákba gyömöszölve alacsony taposókádba tették. Alatta sajtár állt a kicsurgó színlének; ha megtelt, az úgynevezett töldöklőn át töltötték hordóba. Mezítláb taposták ki a szőlőt, a zsákba maradt ún. csömögét villával átrakták a bálványos faprés kosarába, és amikor megtelt, kisajtolták. A bort vasabroncsos hordóba tárolták. Híres volt a decsi szagos, a bátaszéki fehér és a szekszárdi vörös. A régi Sárvízen Szekszárdig is fölmentek a borszállító hajók, de a sárköziek is elszállították boraikat kocsival Fehérvárra, Budára, Győrbe és Bécsbe.

Bővebben: Sárközi népviselet

A Kárpát-medence magyar népviseletei közül kettő válik ki gazdagságát, színösszeállítását, alapanyagát tekintve: a kalotaszegi és a sárközi.

Bővebben: Sárközi szőttes

A sárközi díszítőművészet legfejlettebb, legismertebb ága a szövés. A sárközi szövésről szóló első híradás 1715-ből származik.

Bővebben: Sárközi hímzés

A sárközi hímzés múltja nem a szabott és a parittya főkötőkkel kezdődik, hanem a feketével hímzett halotti párnákkal.

Bővebben: Sárközi kerámia

A „sárközi stílus” összefoglaló név, mely több központ munkásságát összegzi bizonyos stílusjegyek alapján. Bár a stílusegységet alkotó fazekasközpontok – Baja, Mórágy, Szekszárd, Siklós és bizonyos értelemben Mohács – nem a Sárközben vannak, az elnevezés mégis helytálló.

Bővebben: A Sárköz népi építészete

A Sárközre a zárt falvak, valamint a szétszórtan épített szőlőbeli tanyák és a Duna-menti szállások jellemzőek. A falvak sokszor elpusztultak, újjáépültek.

A sárközi népszokások változatosak, bonyolultak és gazdagok, igen sok régi elemet őriztek meg. Három csoportra oszthatjuk őket: Az emberi élet főbb állomásaihoz kapcsolódóak (születés, házasság, halál), a gazdasági élettel kapcsolatos szokások (aratás, szüret, fonó, disznótor stb.) és a jeles napokhoz (ünnepekhez) kapcsolódóak.

• Születés, paszita és csöröglő: A gyermekágyas asszonyt és az újszülöttet sokféle babonás eljárással védték: A vánkos alá kést tettek, fokhagymát dugtak a kulcslyukba, hogy távol tartsák a boszorkányt. Keresztelőre a módosabbak 5-10 komát is meghívtak. A keresztelő napján egyszerű vendégség volt: hideg ételeket tálaltak fel. Ezután a komaasszonyok naponta felváltva hordták a paszitát: Díszes komatálba téve az ételt (leves, sült, tésztafélék) külön komakendővel (szőttes abrosz) kötötték le. Kínálás előtt megkóstolták, hogy a gyermekágyas jobb étvággyal fogyassza. A csöröglő volt az igazi örömünnep, amelyet aratás, szüret, disznótor idején tartottak, néha csak egy-két évvel a születés után. Eredetileg csak az elsőszülött fiú, később a leány kedvéért is megrendezték. Valósággal kisebbfajta lakodalom volt. A vendégeket a bába toborozta össze, aki itt a vőfély szerepét töltötte be. A vendégek csöröglét (forgácsfánkot) vittek.
• Lakodalom: A Sárköz a korai házasságok hazája volt. A lakodalmi szokások több részből tevődtek össze:

Kérető vagy kullogó (leánykérés); Elkendőzés, kézfogó vagy jegyváltás (eljegyzés); Hívogatás; Ökörvágó vagy készítő; Nász; Esküvő; Lakodalmi ebéd; A menyasszony kikérése és elsiratása; az ágyvitel; A menyasszony beköszöntése; Lakodalmi vacsora; Kásapénz és szakácstánc; Lakodalmi tréfák, menyasszonytánc; Újmenyecske tánca; Csiszló vagy tyúkverő

• Temetés és halotti tor: A temetés utáni este van a tor, csak idősebb emberek tiszteletére tartották.

A gazdasági jellegű népszokások közül a Sárközben a szőlő- (hálótanya, szüret) és kendermunkákkal (kendergázolás, fonó) kapcsolatban éltek legszínesebb és legváltozatosabb hagyományok. A szőlőőrzés szokását már 1833-ban leírta Garay János. A szüreti bál a hagyományos formák között zajlott, külön helyi koreográfiája nem volt.

• Disznóvágás: Téli időszakban rokoni és baráti segítséggel vágták a disznót, a munka végeztével este nagy tort tartottak.

A sárköziek jóval kevesebb jeles napokhoz kapcsolódó népszokást ismernek, mint gazdasági vagy családi vonatkozásút.Országos viszonylatban is feltűnően kevés a jeles napjaik száma. Ismerik a Luca-napi kurkálást. A jeles névünnepek alkalmával a névnapi köszöntést, az aprószenteki suprikálást, az újév köszöntést. Megtartották a farsangot, elterjedt volt a nagypénteki mosakodás és féregűzés, a Szent György napi harmatszedés. A bátaiak húsvétkor tojást hímeztek. Május 1-jén májusfát állítottak. Bátán ekkor majálist tartottak, ez volt a májusi kalinkózás.

A régi sárköziek hittek a rendkívüli képességű emberekben és csodás lényekben. Azt tartották, aki keresetlen szenet talált, ördögi hatalmat nyert. Úgy is lehetett valaki látó és tudó, ha Luca-székre ült. A szemverést az összenőtt szemöldökű, úgynevezett szúrós nézésű emberek tekintetének tulajdonították. Nagyon sokat foglalkoztatta a sárközieket a kincs, a kincskeresés gondolata. Erre a foggal körömmel született hetedik gyermeket, az úgynevezett táltost (a sámán magyar utódja) tartották megfelelőnek. A fekete jérce Luca-napján tojt első tojásából kelt ki a lúdvérce (lidérc): csak férfi költhette ki a hóna alatt.

A sárközi népköltészetnek legjellemzőbb műfaja a lírai dal. A Sárköz népdalkincse feltűnően gazdag, egy-egy jó énekes sokszor több száz nótát is ismert. Minden alkalmat felhasználtak a nótázásra, még hangszeres zenekíséret mellett is daloltak pl. tánc közben. A szebb alkotások rendkívül rövid idő alatt elterjedtek, és az újak mellett sokáig megőrizték a hagyományos dalkincset is. Az országosan ismert dalokat itt is tudták, sok esetben helyi szövegváltozattal. A lírai dalok közül a szerelmi népdalok csoportja a leggazdagabb. A legrégibb szerelmi népdalok a vízivilágot idézik:

Sok pásztor- és betyárdalt is tudtak. A dalok mellett verset, rigmust, különféle mondókákat, falucsúfolókat és találóskérdéseket is gyűjtöttek náluk.

A sárközi táncdialektus a kelet-dunántúli csoporthoz tartozik, amely tovább folytatódik a Duna-Tisza közi Bácskába, Kalocsán és környékén, és általában a Duna egész mellékén. A sárköziek minden alkalmat megragadtak a táncra. Változatosság, a mozgás magasfokú, művészi megnyilvánulása, erő és optimista öntudat jellemző rájuk. A sárközi táncok legrégiesebb rétegét a kanásztáncok képviselik. E régi férfi szóló a Sárközben már fejlettebb páros, csoportos tánccá alakult; a kanásztáncból sarjadt a cinöge, az ugrós és még több más tánc. A verbunk is ismert volt. A páros táncok közül a lassú csárdás eléggé színtelen, annál jellemzőbb a gyors, friss csárdás. A viszonylag épen fennmaradt női körtáncok mindmáig nagyon sok alkalmi változatban élnek. A sárközi táncok közül a nők karikázója (körtánca) tér el legjobban az országosan ismert típusoktól, ez a legjellemzőbb és talán a legszebb táncuk.

A sárközi népnyelv az alföldi nyelvjárásterület duna-drávai csoportjába tartozik. Hangtani szempontból legfőbb jellemzője az ö-zés. Használata azonban soha nem volt olyan következetes, mint például Szeged környékén. Hasonló jellegzetesség a diftongus (kettős magánhangzó). Jellemző igei és főnévi ragjuk az -a, -e, -ja, -je helyett használt i: adi, tudi, mondi. Nagyon szeretik még a kicsinyítő képzőket, amelyek igéhez és névszóhoz egyaránt járulhatnak például gyerökcse. Erőteljesek és régies jellegűek a sárközi szólások is.^[18]

• Őcsény
• Decs
• Sárpilis
• Alsónyék
• Pörböly
• Báta

• Fejérvíz
• Csatár
• Ebes
• Almás
• Ete
• Nyíró
• Lak
• Ság
• Kürt
• Lajvér
• Lángfő
• Kesztölc
• Újfalu
• Kövesd
• Farkasd
• Iccse
• Malonta
• Kis-Őcsény
• Kis-Decs
• Bogra
• Ózsák
• Szomfova (korábban Asszonyfalva)
• Györke
• Nyámád
• Szentmiklós

• Andrásfalvy Bertalan: Duna mente népének ártéri gazdálkodása Tolna és Baranya megyében az ármentesítés befejezéséig. (Tanulmányok Tolna megye történetéből 7.) Szekszárd, 1975.
• Balázs Kovács Sándor: A presbitérium szerepe a sárközi parasztság életében. Dunatáj 1994 (XVII.) 2-3. sz. 65-74.
• Balázs Kovács Sándor – Deli Erzsébet: Kézművesek, népi iparművészek Tolna megyében. Szekszárd, 1999. ISBN 963-7209-16-6
• Balázs Kovács Sándor: Fejezetek Sárpilis történetéből. Szekszárd, 2006. ISBN 963-0604-07-8
• Csalog József: A tolnamegyei Sárköz népi halászata. Néprajzi Értesítő, 1940. (32.). 233-249.
• Féja Géza: Sarjadás. – Sárközi élmények és utazások. Bp., 1963.
• Flórián Mária: A „sárközi szőttes” története. Ethnographia 1990. (CI.) 194-256.
• Fodor Márta: A sárközi kontraktualista jobbágyok úrbéri terheinek alakulása. (Tanulmányok Tolna megye történetéből. V.) Szekszárd, 1974. 277-317.
• Gémes Balázs–G.Vámos Mária: Decs, Sárközi tájház. TKM kiskönyvtár 70., 1981. (a katalógusokban formailag hibás ISBN-nel szerepel) ISBN 963-555-070-0
• Györffy György: Besenyők és magyarok. Bp. 1940.
• Holub József: Ete város története. (Adalékok a Tolna megyei Sárköz település- és gazdaságtörténetéhez.) Történeti Statisztikai Közlemények 1958. (II.) 3-4. 1-19.
• Katona Imre: Sárköz. Bp., 1962.
• Kunszabó Ferenc: Sárköz. Szépirodalmi kiadó, Budapest 1986
• K. Balog János: Évszázadokon át. Tolna megye történeti olvasókönyve I. Szekszárd, 1978.
• Kovách Aladár: A Tolna megyei Sárköz népviselete. Néprajzi Értesítő 1907 (VIII.) I. rész 71-94. o.; II. rész 201-221. o.
• Pataki József: A Sárköz gazdaság- és településföldrajza. Pécs, 1936.
• Pataki József: A Sárköz természeti földrajza. Szekszárd. 1954.
• Szakály Ferenc: Tolna megye negyven esztendeje a mohácsi csata után (1526–1566), Tanulmányok Tolna megye történetéből II. (Szerk.: Puskás Attila). Szekszárd, 1969 5-85.

• A Sárköz népi építészete, fotók
• Dr. Horváth Béla: Sárköz múltja. In: Endrédi Lajos (szerk.): Szekszárd vidékének természeti és kulturális környezeti értékei. PTE Illyés Gyula Főiskolai Kar, Szekszárd, 2001
• Sárköziek Baranyában, Janus Pannonius Múzeum, 2006