Severus-dinasztia – Wikipédia

Severus-dinasztia
Ország	Római Birodalom
Nemzetiség	Római
Alapítva	193
Alapító	Septimius Severus
Kihalt	235
Utolsó tag	Severus Alexander
A Wikimédia Commons tartalmaz Severus-dinasztia témájú médiaállományokat.

A Severus-ház a punokkal rokonságban állt. 4 uralkodót adott a Római Birodalomnak, ebből hármat meggyilkoltak, kettő pedig <18 éves korában lett császár. A négy Serverus dinasztiabeli Római császár: Septimius Severus, Caracalla, Heliogabalus és Severus Alexander.

(Bővebben:Septimius Severus)

Az utolsó nagy császárok egyike, számos reformot hajtott végre, amelyek késleltették a birodalom megállíthatatlan hanyatlását. A pannoniai Gorsiumból került a császári trónra, városát pedig immár uralkodóként 202-ben nagy külsőségek közepette meglátogatta, ennek emlékét ma is őrzik a város romjait bemutató szabadtéri múzeumban.Első intézkedései Pertinax császár gyilkosainak megbüntetésére és a császári testőrség átszervezésére irányultak. Septimius Severus afrikai lovagrendi családból származott, Marcus Aurelius alatt lett szenátor. Személyében tehát nem római, hanem a provinciális lakosságnak egy felszínesen romanizált rétegéből való ember került a trónra. Hadseregében az illír és a thrák elem dominált. Érthető bizalmatlansággal fogadta tehát a római arisztokrácia az ő uralomra kerülését. Erős kézzel látott neki a megrendült császári hatalom megerősítésének. Ez elsősorban a hadsereg megszilárdítását jelentette. A légiók száma 30-ról 33-ra nőtt, zsoldjukat többször is felemelte. A katonáknak megengedte szolgálati idejük alatt a nősülést is, s megnyitotta előttük a lovagrendbe való felemelkedés lehetőségét. Septimius Severus ezzel elérte, hogy a hadsereg hűséges volt hozzá haláláig. Ugyanakkor azonban meglazult a fegyelem, a haderő katonai értéke csökkent, a katonaság a társadalom többi részétől elkülönült, zárt, kiváltságos renddé vált és a saját érdekeit egyre követelőzőbb módszerekkel képviselte. A második keleti, pártusok ellen irányuló hadjáratában 198-ban Seleucia és Ktésziphón városok elfoglalásával Mesopotamia tartomány a Római Birodalom részévé vált.^[1]

(Bővebben: Caracalla)

Eszményképe Nagy Sándor volt, háborúi azonban, amelyek érdeklődésének egyetlen tárgyát képezték, egyszerűen rablóhadjáratok voltak. Rómában rövid időközökben fordult meg, mindannyiszor másokat zsarolt és vagyonukat elkobozta, hogy a hadsereg követeléseit kielégítse. Azon nagy fontosságú intézkedése, hogy 212-ben a birodalom összes szabad születésű lakosának polgárjogot adományozott (Constitutio Antoniniana), szintén csak újabb pénzforrást volt hivatva számára nyitni, amennyiben ezentúl a tartománybeliek az addig viselt terheken felül még a polgárok adóit is tartoztak fizetni (melyeket 5%-ról 10%-ra emelt). Az ő nevéhez fűződik az antoninianus pénz bevezetése Kr. u. 215-ben. Egyébként egész uralkodása alatt egyebet sem tett, minthogy hadserege élén a provinciákat járta. Előbb a Rajna és Duna mentén a germánokkal és alemannokkal harcolt, eredménytelenül. Ezután Kis-Ázsiába ment át, hol Nikomédiában és Antiochiában huzamosabb ideig tartózkodott. 215-ben Egyiptomban járt. Alexandriában a lakosok csipkedései annyira dühbe hozták, hogy iszonyú vérengzést vitetett véghez. 216-ban visszatérve Ázsiába, színlelt házassági ajánlatával benyomult a pártusok birodalmába. IV. Ardaván pártus király lányának kezét kérte meg, ezzel az árulással sikerült átmenetileg győznie és a gyors visszavonulás közben fosztogatnia. E győzelem után a Parthicus nevet is felvette.^[2]

(Bővebben: Heliogabalus)

Trónra emelése után Bithünia provinciába utazott, és a telet Nikomédia városában töltötte kíséretével. A helyi lakosok között a császár keleties vallási szertartásai félelmet keltettek, tüntetések és zavargások következtek be, melyekben megölték hadvezérét, az eunuch Gammyst. A császári család Róma felé utazott; 218 őszén érték el a várost. A városba érkezés után a szíriai kíséret sok tagja számos szenátor szerint elfogadhatatlanul magas pozícióba került. A korábbi légióparancsnok Comazon és Julia Maesa közösen irányította gyakorlatilag a teljes birodalmat, ami nehézségekkel járt, mert az ifjú császár egyre jobban igyekezett függetlenné válni. Tanácsadóit aggasztotta, hogy személyes, vallási és állami ügyekben, valamint szexuális hajlamának kielégítésében is egyre nagyobb önállóságra törekedett. A rómaiak számára nem volt szokatlan a homoszexualitás, de Heliogabalus nyílt viselkedése, hivalkodó magatartása és túlzásai visszatetszést keltettek. A máskülönben nem túl hiteles történeti forrásnak tartott Historia Augusta történészek által is elfogadott részei bőséges leírásokban ecsetelik a kicsapongásokat.^[3]

(Bővebben: Severus Alexander)

Elagabalus halálával Alexianust, aki felvette a Marcus Aurelius Severus Alexander nevet, a római szenátus megerősítette császárnak, így ő lett a második legfiatalabb, aki valaha is a trónon ült (csak Elagabalus után). A fiatal császár azonban soha nem kapott valódi hatalmat, mivel a kormány szilárdan anyja és nagyanyja kezébe került – utóbbi 224-ben meghalt. Az átmenet megkönnyítése és Elagabalus emlékének törlése, valamint Róma polgárainak bizalmának visszaszerzése érdekében Elagabal kultuszát száműzték, és a régi isteneket helyreállították. Sándor édesanyja tipikus római fiúként akarta ábrázolni a fiatal császárt, akinek semmi köze nem volt a "szíriai istenhez". A Palatinus-dombon álló nagy fekete kő, az Elagabal-kultusz szimbóluma, visszakerült Emesába. Az Elagaballumot, az Elagabal tiszteletére épített templomot Jupiter Ultor templomának nevezték át. Végül, hogy megnyugtassák a régi arisztokrácia sok tagját, akik sokkal rátermettebbek és tapasztaltabbak voltak, mint az Elagabalus alatt kinevezett "szíriai csatlósok", visszahelyezték korábbi pozíciójukba. Ezek a változások lehetővé tették a kormány számára, hogy visszatérjen egy konzervatívabb mentalitáshoz. Bár Sándor hatalma korlátozott volt, volt egy személy, akinek a védelméért harcolt: Cassius Dio történész és szenátor, akit másodszor neveztek ki consulnak.^[4]

• Hartwin Brandt: Die Kaiserzeit. Beck, München 2021, ISBN 978-3-406-77502-4, 418–481. oldal
• Brian Campbell: The Severan dynasty. In: Alan K. Bowman u. a. (szerk.): The Cambridge Ancient History, 2. kiadás, 12. kötet: The Crisis of Empire, A.D. 193–337. Cambridge University Press, Cambridge 2005, ISBN 978-0-521-30199-2, 1–27. oldal
• Karl Christ: Geschichte der römischen Kaiserzeit. Von Augustus bis zu Konstantin. 6. kiadás, Beck, München 2009, ISBN 978-3-406-59613-1, 600–634. oldal
• Alessandro Galimberti: L’età dei Severi. Una dinastia a Roma tra II e III secolo. Carocci editore, Rom 2023, ISBN 978-88-290-1846-8
• Michael Grant: The Severans. The changed Roman empire. Routledge, London 1996, ISBN 0-415-12772-6