T–34 – Wikipédia

T–34
Típus	közepes harckocsi
Fejlesztő ország	Szovjetunió
Gyártó	Malisev Gépgyár Leningrad Voroshilov Factory Uralmash Volgográdi Traktorgyár Cseljabinszki Traktorgyár Krasznoje Szormovo Uralvagonzavod
Gyártási darabszám	84 170
Háborús részvétel	második világháború
Általános tulajdonságok
Személyzet	4-5
Hosszúság	6,75 m
Szélesség	3,00 m
Magasság	2,45 m
Tömeg	30-35 tonna
Páncélzat és fegyverzet
Páncélzat	45 mm
Elsődleges fegyverzet	76,2 mm-es F–34, 57mm-es ZISZ-4 és L-11 típusú harckocsiágyú, 1943-tól 85 mm-es D–5T harckocsiágyú, 1944-től 85 mm-es ZiSZ SZ53 harckocsi ágyú
Másodlagos fegyverzet	2 db 7,62 mm-es DT géppuska
Műszaki adatok
Motor	V–2 típusú, 12 hengeres, 38,88 literes vízhűtéses dízelmotor
Teljesítmény	363kW (500 LE) [2000 fordulat/perc-nél]
Felfüggesztés	Christie-féle futómű
Sebesség	úton 54 km/h, terepen 16–25 km/h
Fajlagos teljesítmény	13,8 kW/t
Hatótávolság	(T-34-76)250-300km (T-34-85)250-330km (külső üzemanyag tartályokkal) 500 km
A Wikimédia Commons tartalmaz T–34 témájú médiaállományokat.

A T–34 (три́дцатьчетвёрка) szovjet közepes harckocsi, melyet elsősorban a második világháború idején, 1941 és 1945 között vetettek be. A második világháború egyik legsikeresebb harckocsitípusának mondható. Elismertségéhez hozzájárult több eredeti, előnyös műszaki megoldása is. A harckocsi már a háború közben, de főleg utána legendává vált, ami nagyban megnehezíti az objektív, ideológiamentes megítélését.

A Szovjetunió megalakulása óta egy nagy ideológiai háborúra készült, ahol a régi (értsd: feudalista-kapitalista) és az új (értsd: kommunista) világrend hívei csapnak össze, ezért az első pillanattól kezdve fejlesztett és később gyártott harckocsikat minden létező kategóriában, úgy mint kis-, könnyű-, közepes-, nehéz-, gyors/lovassági-, úszóképes-, stb harckocsi. A húszas években többféle harckocsit terveztek, és több harckocsit gyártottak, mint a világ összes többi része együttvéve. A gyorsharckocsi család (BT–2, BT–5, BT–7, szó szerint lefordítva gyors mozgású harckocsi) fejlesztéséhez J. Walter Christie, amerikai harckocsitervező prototípusai szolgáltak alapul.

Az óriási darabszámok ellenére a hadvezetés egyikkel sem volt maradéktalanul elégedett, folyamatosan jobb harckocsit követelt. A fejlesztés fontosabb mérföldkövei: A-8, A-20, A-32, A-34. Ezek közül az utóbbit fogadták el.

A fejlesztést 1936-ban kezdték meg Mihail Koskin^[1] vezetésével, és az első két prototípus 1940 januárjára készült el. A tervezők a két prototípussal Harkovból Moszkvába hajtottak, hogy a Kreml urai előtt így bizonyítsák a harckocsi rendkívül jó menettulajdonságait. Ezután az akkor már elcsendesedett finn frontra irányították, ahol a Mannerheim-vonal elhagyott bunkereinek szétlövésével demonstrálták a T–34-es tűzerejét. Végül a harckocsik Minszken és Kijeven keresztül tértek vissza Harkovba. Koskin 1940. szeptember 26-án belehalt a tüdőgyulladásba, amit a rendkívül megerőltető téli próbák alatt szerzett. Helyét Alekszandr Morozov^[2] vette át.

A harckocsi sorozatgyártása a tervek szerint 1940 júniusában indult volna meg, és Harkovban 500, Sztálingrádban pedig 100 T–34-est gyártottak volna az év végéig. Kulik marsall intrikái miatt azonban a tervezett 600 példányból csupán 115-öt sikerült legyártani 1940 decemberéig. 1941-ben összesen 2800 T–34-es gyártását tervezték, melyből 1800 Harkovban, 1000 pedig Sztálingrádban készült volna. A gyártás egyszerűsítése érdekében Vlagyimir Nyicenko egy 52 mm páncélvastagságú öntött tornyot tervezett a harckocsihoz a hegesztett torony kiváltására. 1941 tavaszán korlátozott számú példányt már ezzel az öntött toronnyal szereltek fel. Az 1941. június 22-i német támadásig 1225 db T–34-est sikerült legyártani, melyből 967 került ki a csapatokhoz az invázió kezdetéig.

A T–34 esetében sikerült megteremteni a harckocsikat jellemző három alapvető tulajdonság – mozgékonyság, tűzerő, páncélvédettség – összhangját.

A T–34-esek egyik fontos eleme a Christie-féle futómű speciálisan átdolgozott változata lett, mely nagy sebesség elérését tette lehetővé, de nagy mérete, tömege és ára miatt a harckocsi talán leggyengébb pontja. Azért választották, mert a kor szovjet technológiai színvonalán ez volt a legjobb elérhető. A merev és félmerev felfüggesztés rég elavult, a himbás futómű sérülékeny volt (mind megbízhatóság szempontjából, mind ellenséges tűzzel szemben), és lassabb haladást engedett, a torziós rugós felfüggesztés pedig a szovjet technológiai viszonyokhoz képest túl igényes volt, mely hozzájárult a KV–1 és KV–2 előnytelen megítéléséhez. A második világháború vége óta világszerte az összes jelentős harckocsitípus torziós rugós felfüggesztéssel készült, így a T–34 közvetlen utódjának tekinthető T–44-es is.

Mozgékonyságának másik fontos eleme volt a motorja. A 30-as évek harckocsijait jellemzően benzinmotorok hajtották, a T–34-be ezzel szemben dízelmotort építettek, ezzel sikerült növelni a harckocsi hatótávolságát, valamint csökkenteni a tűzveszélyt. Ez számos képzett legénység életét mentette meg. A 38,88 liter hengerűrtartalmú V–2 típusú V12 hengerelrendezésű öntött alumínium blokkos motor teljesítménye 500 LE volt, amelynek hengerszöge a szokásos 90° helyett a ritkábban használt 60°. Mind a 12 henger egy közös főtengelyt hajt. A motort Konsztantyin Cselpan vezetésével tervezték.

A T-34-est hajtó motor üzemeltetése során az egyik fő probléma a konstrukciósan hibás porszűrő volt. A nem megfelelően hatékony porszűrők miatt a motorba jutó por 70 órán belül tönkretehette a motort, ami gyakran előbb is bekövetkezett. A poros nyári utakon a motor egyetlen menet során annyi port szívhatott, hogy az jelentősen csökkenthette a teljesítményt.

A szériagyártás 1940-ben a viszonylag elavult L-11-es löveggel kezdődött, ennek űrmérete 76,2 mm volt, mely jóval nagyobb volt a kor megszokott harckocsilövegeihez képest. 1941-től felváltotta a jóval korszerűbb F-34-es löveg, melyet a jóval drágább KV-1-ben is használtak, gyakorlatilag feleslegessé téve azt. A szovjet mérnökök 1943-ban az eredetileg légvédelmi ágyúnak készült 85 mm-es űrméretű L/51,5-es harckocsiágyút szereltek bele, amelynek páncéltörő képessége 914 méterről 30°-os becsapódási szög esetén is elérte a 95 millimétert. A szovjet mérnökök szerint ez elegendő volt a Tigrisek ellen, amelyeknek ugyan 102 mm-es homlokpáncéljuk volt, de azok függőlegesen álltak, így a becsapódási szög általában nem nagyon tért el a 90°-tól.

A T–34 megjelenésekor a nehezebb közepes harckocsik 10-15 t körüli súlyt nyomtak, a Pz IV 20 t körüli tömege hatalmasnak számított, ehhez képest a T-34 a maga 32 tonnájával más hadseregekben már nehéz harckocsi lett volna. Páncélvastagsága 40-45 mm volt, ami megfelelt potenciális ellenfeleinek, de 60 fokkal megdöntötték, ami megnövelte a páncélzatban megteendő út hosszát, ráadásul a kor keményfém magvas lőszerei könnyen lepattantak róla. Hátránya volt, hogy a tank belsejében rendelkezésre álló teret is nagyban csökkentette, így az a személyzet számára igen szűkös lett. Az öntött torony szabadabb alakválasztást tett lehetővé tervezőinek, mint német ellenfelei esetében, és a páncélvastagságot is jobban lehetett variálni. Védettségét oldalról tovább növelték a nagyméretű futógörgők.^[3]

Steven J. Zaloga több művében is leírta, hogy a döntött oldalpáncél jelentős hátrányokkal járt. Az ugyan igaz, hogy növelte a védettséget, viszont mellette összenyomta a tank belső terét. Ez hozzájárult ahhoz, hogy a típust nagyon zsúfolt volt, ami miatt a páncélt átütő lövedékek magas valószínűséggel meggyújtottak vagy felrobbantottak valamit.

1941 nyarán a németeket sokkolta a T–34-esekkel és KV–1-esekkel történő találkozás. 37 mm-es páncéltörő lövegük teljesen hatástalannak bizonyult e harckocsik ellen, lövedékei valósággal lepattantak róluk. Volt olyan T–34, amely 24 találatot kapott és még folytatta a tüzelést. A Panzer III-as harckocsiknak szemtől szemben szintén nem volt esélyük a T–34-esek és KV-1-esek ellen. A szovjetek mégsem tudták kiaknázni minőségi fölényüket és az új harckocsik java része úgy veszett oda, hogy semmi hatást sem tudott gyakorolni a hadjárat menetére. Ennek szervezeti és műszaki okai is voltak, a háború első napjaiban tapasztalható fejetlenséget, és első hónapjaiban tapasztalható stratégia teljes hiányát nem említve.

• A sztálini tisztogatások miatt hiányoztak a hozzáértő, tapasztalt tisztek, mind a stratégiai, mind a taktikai vezetésből.
• A harckocsik személyzetének gyenge kiképzettsége. Egyes tankparancsnokok 20 órás kiképzésben részesültek, nem voltak tisztában a harckocsi képességeivel, sem a harceljárásokkal. A harckocsi személyzetének többi tagja még kevesebbet gyakorolhatott, egy olyan korban, egy olyan országban, ahol nemhogy harckocsit, autót se sokan láttak, és így kellett a kor csúcstechnológiáját képviselő harckocsiban vezetőnek lenni.
• A rádiók hiánya. A háború nem magányos pisztolyhősök párbaja, a haditerveket folyamatosan adaptálni kell a szituációhoz és a rajok, századok mozgását koordinálni. A szovjet doktrina szerint a hajókhoz hasonlóan zászlókkal kellett volna ezt megtenni, ami harci körülmények közt lehetetlen volt.
• A lőszerhiány és a pótalkatrészek hiánya. Ez 1941 telére helyreállt.
• A műszaki mentőjárművek hiánya. A szovjet vezetés talán a hatalmas volumenű gyártás miatt nem tartotta lényegesnek az alakulatok felkészítését tábori körülmények közti gyors javításokra. Az előzőektől eltérően ez nem egy, a meglepetés miatti hiba volt.

• A szűk, kétszemélyes toronyban a harckocsiparancsnoknak kellett a löveg célzását is végezni, így a tényleges parancsnoki teendőkre alig maradt ideje. A németek a gyakorlati tűzgyorsaságot a sajátjuk harmadára becsülték. Ez a hiba csak a T-34/85-ös 1943-as hadrendbe állításával szűnt meg.
• Az optika. A gyenge minőségű célzóberendezés miatt hiába rendelkezett kiemelkedő páncélátütő képességgel (1941-ben) nagyobb távolságból mozgó célpont eltalálása gyakorlott személyzetnek is nehézséget okozott.
• A löveg. A lövedék kezdősebessége alacsony volt, mind az F-34-es löveg (hosszú csövű Pz IV-hez képest), mind a D-5-ös löveg (Pz V-höz képest) esetén. Ráadásul a háború végéig hiányzott a dedikált páncéltörő lőszer, a szovjetek nagy robbanó erejű lőszert használtak e célra.
• Gyatra gyártási minőség. Békeidőben csak a legjobb minőséget szerzi be a hadsereg, háború esetén viszont sokkal fontosabb a darabszám. A kommunista iparra egyébként sem jellemző a minőség-ellenőrzés magas színvonala, így gyakorlatilag minden legyártott alkatrészt beépítettek. Ezt megfejelte a gyárak keletre telepítése miatt többségében friss, képzetlen munkaerő alkalmazása, akik sokszor nem csak hogy gyárban nem dolgoztak még, de írni sem tudtak. A hegesztett páncéltest lemezei közt sokszor ujjnyi rések voltak.
• Megbízhatóság: Meglehetősen sok egymásnak ellentmondó információ elérhető a T–34-es megbízhatóságáról. Pozitív megítélését a szovjet propagandán kívül két oknak köszönheti. Egyfelől az 1941 végi Moszkva környéki harcokban a német harckocsik nem indultak el, a fagyott akkumulátoruk, a téli üzemanyag és kenőanyag hiányában, és mivel a szovjetek sűrített levegős tartályról indították a motort, valamint rendelkeztek orosz körülmények közt használható üzem- és kenőanyaggal, a T-34-esek működőképesek maradtak. Másfelől a háború vége felé gyártott szovjet, valamint a háború után gyártott külföldi, főleg csehszlovák tankok megbízhatósága tényleg a kor színvonalán volt. Ezekkel szemben a negatív megítélést erősíti, hogy a háború folyamán a legtöbb fejlesztés az olcsóbb gyárthatóságot szolgálta. Ennek következtében bár sikerült a gyártás költségét lefelezni az 1941-es 270 000 rubelről 1943-ra 135 000 rubelre, de ennek az volt az ára, hogy a legtöbb alkatrészt már csak 2000 km-re tervezték, gondolván, hogy a háborús elhasználódás gyorsabb. Mindez magas karbantartás igényt jelentett, és például a kurszki csata idején a rendszerben lévő páncélosoknak csupán fele volt bevethető.
• Egyéb apróságok. A Christie-féle felfüggesztés nagyon hangos volt. A váltó annyira nehezen járt, hogy a vezető teljesítménye egy hosszabb bevetésen gyorsan csökkent.

Mindeközben a T–34-esek folyamatos gyártása is nagy nehézségekbe ütközött. 1941 júliusában megkezdődött a gyárak Urálon túlra telepítése. Augusztus második felében a Harkovi Mozdonygyárat (183. sz. gyár) elkezdték Nyizsnyij Tagilba telepíteni, ahol Uralvagon (183. sz. gyár) néven kezdett újra termelni, de az első harckocsi csak december 20-án gördülhetett le a szerelősorról. A kieső termelés kompenzálására a gorkiji Krasznoje Szormovo gyárban is megkezdődött a T–34-esek gyártása. Az első harckocsikat novemberben kapta meg innen a Moszkvai Front. Az omszki 174. sz. gyár is ráállt T–34-es alkatrészek gyártására. 1941 második felében 1886 db T–34-es készült el, java részük Sztálingrádban.

Amikor a német 6. hadsereg Sztálingrád felé tört előre, nyilvánvalóvá vált, hogy a gyártást innen is át kell helyezni, bár a munkások a traktorgyárban, ahol az 1942 nyaráig legyártott T–34-esek 42%-a készült, szinte az utolsó pillanatig, 1942 szeptemberéig folytatták a termelést. Októbertől a szverdlovszki Uralmas gyárban folytatódott a gyártás. A tornyot átalakították háromfősre. A parancsnok függetlenítése növelte a típus hatékonyságát.

1940 és 1944 között több mint 35 000 T–34/76 típusú harckocsit gyártottak le. Két fő változata a T–34/76 és a T–34/85 volt. Előbbi 76,2 mm-es, utóbbi 85 mm-es löveggel rendelkezett. A háború után a Szovjetunió leállította sorozatgyártását, és a T–44-es, illetve T–54-es típusokkal váltotta fel. Lengyelországban és Csehszlovákiában viszont még számos T–34/85-öst gyártottak az 1950-es években. Ezek egy része számos hidegháborús konfliktusnak résztvevője lett.

A T–34-es ideális típus volt a szovjeteknek egyszerűsége és olcsósága miatt. 1941-ben a kor bevett páncéltörő lövegei 37/40/45/47/50 mm-esek voltak, mindezekkel szemben a 3 hüvelykes lövegnek nem akadt párja. A németek csak szervezettségüknek és képzettségüknek köszönhették az előretörést. 1942/-43 folyamán a műszaki fölénye megszűnt, de az új 85 mm-es löveg és az új három személyes lövegtorony miatt még egyszer meglepetést okozott. 1944/-45-ben fokozatosan túlhaladottá vált. Bár a szovjetek 1944-re kifejlesztették az utódját, a T–44-est, azt csak kis sorozatban gyártották, mert a magasabb veszteségek árán is fontosabbnak tartották a nagy tömegű folyamatos gyártást. A koreai háborúra végzetesen elavult, a gyakorlatlan északi és kínai személyzeteknek nagy arányú veszteségeket okoztak az M–26-ok.

• 1940-es modell (Német jelölés: T–34/76A) – Az L–11-es 76,2 mm-es löveggel gyártották, mely nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.
• 1941-es modell (Német jelölés: T–34/76B) – Az előzőnél sokkal jobb L–34-es 76,2 mm-es löveggel, nehezebb páncélzattal és öntöttvas toronnyal gyártották. Ára: 269 500 rubel.^[forrás?]
• 1942-es modell (Német jelölés: T–34/76C) – Több, kisebb jelentőségű változtatást vezettek be a könnyebb gyárthatóság és az alacsonyabb költségek érdekében. A vezető újfajta búvónyílást kapott, a lánctagok formáját módosították. Az alváz oldalsó páncélzatát 40 mm-ről 45 mm-re növelték. A gumihiány miatt új, teljes egészében acél futógörgőket alkalmaztak. A hiány enyhültével az első és az utolsó futógörgő ismét gumírozott lett. Ára: 193 000 rubel.^[forrás?]
• 1943-as modell (Német jelölés: T–34D, E és F) – Újratervezett, nagyobb, hatszögletű toronnyal gyártották, melynek homlokpáncélzata 70 mm, oldalsó páncélzata pedig 52 mm volt. A németek Mickey Mouse-nak hívták, mert a tornyon lévő két búvónyílás kinyitott, kerek fedele meghökkentően emlékeztetett a Disney-figura füleire. A későbbi változat parancsnoki kupolát kapott. Ellentétben a korábbi változatokkal, az 1943-as modelleknek már 75-80%-a fel volt szerelve rádióval.
• T–34/57 – Kevesebb mint 324 db T–34-est 1941-ben és 1943–1944 folyamán a ZiSZ–4-es 57 mm-es löveggel szereltek fel és páncélvadászként használtak. Néhányuk részt vett a moszkvai csatában.
• T–34-85 1943-as modell (Német jelölés: T–34/85) – 1944. február–márciusban kis sorozatban gyártott változat, a D–5T 85 mm-es löveggel és továbbfejlesztett, háromszemélyes toronnyal.
• T–34-85 1944-es modell (Német jelölés: T–34/85) – Az egyszerűbb ZiSZ–SZ–53-as 85 mm-es löveggel gyártották.
• Panzerkampfwagen T–34(r) – Németország által zsákmányolt T–34-esek.

• Lángszórós harckocsik – Az OT–34 és OT–34–85 típusokon a homlokpáncélba épített géppuska helyére lángszóró került.
• PT–34 – Aknamentesítő jármű, főleg az 1943-as és a T–34–85 változaton alapult.
• Önjáró lövegek – A T–34 alvázára épített páncélvadászok.
  • SZU–122
  • SZU–85
  • SZU–100

A második világháború alatt és után sok országban alkalmazták a típust. 1996-ban még 27 országban szolgálatban volt, ezeket (*) jelöli.^[5]

A Wikimédia Commons tartalmaz T–34 témájú médiaállományokat.

• Ledwoch, Janusz. Czołg średni T-34/76 (lengyel/angol nyelven). Wydawnictwo Militaria No.38 (1997). ISBN 978-83-86209-55-2 
• Buriatyjski, M.. T-34 (lengyel/angol nyelven). Wydawnictwo Militaria No.259 
• Lagutin, A.. T-34 vol. II. (lengyel/angol nyelven). Wydawnictwo Militaria No.265. ISBN 978-83-7219-265-3 
• Kirsanow, S.. T-34 vol. III (lengyel/angol nyelven). Wydawnictwo Militaria No.268. ISBN 83-7219-268-4 
• Kirsanow, S.. T-34 vol. IV (lengyel/angol nyelven). Wydawnictwo Militaria No.269. 83-7219-268-4 
• T-34/85 (lengyel/angol nyelven). Wydawnictwo Militaria No.275. ISBN 978-83-7219-275-2 
• Kolomiets, Maksym. T-34 vol. V (lengyel/angol nyelven). Wydawnictwo Militaria No.316. 9788372193162 
• Kolomiets, Maksym. T-34 vol. VI (lengyel/angol nyelven). Wydawnictwo Militaria No.328 
• Baryatinskiy, Michail. T-34/76 (lengyel/angol nyelven). Wydawnictwo Militaria No.381. 83-7219-381-70 
• Moszczanski, Ilja. T-34/85 (lengyel/angol nyelven). Wydawnictwo Militaria No.388. 978-83-72-388-9 
• Bombay László, Gyarmati József és Turcsányi Károly. Harckocsik – 1916-tól napjainkig. Budapest: Zrínyi Katonai Kiadó (1999). ISBN 963-327-332-3 
• [1] Bemutató: T–34-es tank – 1955 – totalcar.hu, 2006. november 3. (A cikk több igen súlyos tárgyi tévedést tartalmaz, amit a cikk végén helyesbítenek)
• Külföldről importál szovjet tankokat Oroszország
• Matthew Hughes–Chris Mann: A T-34-es harckocsi; ford. Amaczi Viktor, Steinmann Tünde Lívia; Hajja, Debrecen, 2000 (20. századi hadtörténet. A II. világháború híres harceszközei)
• Zicherman István: A T-34-es története; Anno, Bp., 2007
• Kocsis Péter: T-34 on the battlefield; Peko Kft., Keszthely, 2012 (World War Two photobook series)

• Második világháború
• Barbarossa hadművelet
• Harckocsi
• Prohorovkai páncélosütközet
• Kurszki csata
• Hortobágyi páncéloscsata