Toulouse-i csata (721) – Wikipédia

Toulouse-i csata
Konfliktus	Mór-akvitán háború (721)
Időpont	721. június 9.
Helyszín	Toulouse alatt (most Franciaország)
Eredmény	Akvitán győzelem
Szemben álló felek
Akvitán Hercegség Baszk Hercegség Frank Birodalom Omajjád Birodalom
Parancsnokok
I. Odo aquitániai herceg Al-Szamh ibn Malik al-Khawlani kormányzó
Térkép
Toulouse-i csata Pozíció Európa térképén
é. sz. 43° 36′, k. h. 1° 27′43.6, 1.4543.600000°N 1.450000°EKoordináták: é. sz. 43° 36′, k. h. 1° 27′43.6, 1.4543.600000°N 1.450000°E

A toulouse-i csatát 721. június 9-én vívták az akvitán–baszk hadak a Toulouse-t ostromló mór sereggel.

A Tárik ibn-Zijád és Múszá ibn Nuszajr vezette arab-berber hadak 711–719 között meghódították a teljes Vizigót Királyságot. A sikerben döntő szerepet játszott, hogy a lakosság nagy többségét alkotó hispanorómaiak és zsidók felszabadítóként üdvözölték és aktívan segítették a hódítókat. Az utolsó gót király, II. Agila 719-ben döntő vereséget szenvedett, ezután egy-két erődítmény kivételével az utolsó vizigót tartomány, a Pireneusoktól északra fekvő Septimania is arab kézre került.

Bővebben: Andalusz

Az elfoglalt területeken az Omajjádok emirátusokat szerveztek úgy, hogy a regionális emírségeket a Córdobában székelő kormányzó alá rendelték. A septimaniai emirátus székhelye Narbonne lett. Az Ibériából és Septimaniából elűzöttek az ezidőtájt perszonálunióban egyesült Akvitániában és Baszkföldön találtak menedéket.

Al-Szamh ibn Malik al-Khawlani kormányzó erős (valószínűleg tízezer fősnél is nagyobb) sereget gyűjtött a meghódított területeken, és 721 kora tavaszán Narbonne felől, a Garonne mentén megindult I. Odo aquitániai herceg ellen. Körülzárta és ostromolni kezdte Toulouse-t, ami a frank hódítás előtt a Vizigót Királyság fővárosa volt. Az ostromgépekkel jól felszerelt seregben a még 714-ben meghódított Pamplona környékéről származó baszk parittyások is harcoltak.

Odót meglepte a nagy erejű támadás. Mivel nem tudott szembeszállni a túlerővel, segítséget kért formális hűbérurától és addigi ellenségétől,^[1] Martell Károlytól. A béke és a segítség fejében vállalta, hogy kiszolgáltatja neki a hozzá menekült II. Chilperichet, majordomusát, Ragenfridet és a neustriai kincstárat.^[2]

A tárgyalások sokáig elhúzódtak, és mire Odo frank segédcsapatokkal kiegészült serege Toulouse alá ért, az ostrom már három hónapja tartott. Látszott, hogy ha a várost nem sikerül fölmenteni, az hamarosan megadja magát.

A csatát Odo a cannaeihez hasonló bekerítő művelettel próbálta megnyerni, és terve sikerrel járt. Az akvitán sereg centruma színleg megfutott, elcsalva a falak alól az elbizakodott muszlim mezei hadakat, amelyek rendezetlen tömegben üldözőbe vették. Ekkor Odo egyetlen csapással szétszórta a hátrahagyott ostromlókat, és nagy mészárlást rendezett a menekülők között. Egyes források^[3] szerint maga a kormányzó is elesett, de valószínűbbnek tűnik az a változat, hogy egy kisebb csapattal sikerült elmenekülnie a harctérről.

Mindkét fél krónikásai egyetértenek abban, hogy a csata a muszlimok teljes vereségével végződött, bár a résztvevők, illetve az elesettek számát közel két nagyságrenddel túlbecsülik. Odo herceget ettől fogva nevezték Nagy Odónak. A győzelemért II. Gergely pápa „a kereszténység bajnokává” minősítette, és elismerte Akvitánia (és Baszkföld) függetlenségét.

Nem sokkal a csata után Al-Szamh ibn Malik al-Khawlani meghalt. Andalusz következő kormányzója (721–725) Anbásza ibn Szuhajm Al-Kalbi lett, és elődjénél lényegesen szigorúbbnak bizonyult (nagyobb adókat vetett ki Ibériára és Septimaniára). A muszlim sereg maradékainak többsége Narbonne-ba vonult vissza. Az életben meredt tisztek között volt az az Abd ar-Rahmán ibn Abdalláh (al-Gafiqi) is, aki 11 évvel később, immár Andalusz kormányzójaként végigdúlta Akvitániát, míg végül a a poitiers-i csatában vereséget szenvedett Martell Károlytól és Odótól.

A megrázó vereség után az Omajjádok lemondtak további hódító terveikről, és az egykori Vizigót Királyság területének pacifikálására összpontosítottak. Erre nagy szükség volt, mert a Córdobai Kalifátus peremvidékének kisebb emírei egyre-másra megpróbáltak függetlenedni a központi hatalomtól, és ehhez nem egyszer a frankoktól, illetve az akvitánoktól kértek segítséget. A félsziget északi részén az Auseba-hegyi csata (718) után a győztes Pelayo vizigót vezér megalapította az Asztúriai Királyságot, aminek határait a covadongai csata (722) után kelet felé a baszk területekig terjesztette ki.

Bár Asztúriában kudarcot szenvedett, Anbásza ibn Szuhajm 725-ben végül elfoglalta Carcassonne-t, az utolsó egykori vizigót erősséget, és a Rhône völgyében több sikeres fosztogató hadjáratot vezetett a félfüggetlen Provence és Burgundia ellen.

• Iñaki Lopez de Luzuriaga: Battle of Toulouse (721)

• Collins, Roger. 1990. The Basques. Basil Blackwell. ISBN 0-631-17565-2.
• Meadows, Ian. 1993. The Arabs in Occitania. Saudi Aramco.
• Euskomedia Fundazioa. Auñamendi Eusko Entziklopedia
• Archibald Ross Lewis: The Development of Southern French and Catalan Society 718-1050 University of Texas Press.