Védikus irodalom – Wikipédia

Hindu szövegek

sruti: Védák: Rigvéda Számavéda Jadzsurvéda Atharvavéda bráhmanák áranjakák upanisadok szmriti: epikus költészet: Mahábháráta Bhagavad-Gíta Rámájana Puránák Tantrák Szútrák Sztótrák Ashtavakra Gita Ghéranda szamhitá Gíta Govinda Hatha-jóga Pradípiká Védángák

A védikus irodalom két forráscsoportja a sruti és a szmriti.

A sruti szó szerinti jelentése: ami hallott. A szmriti jelentése: amikre emlékeznek.^[1] A sruti kinyilatkoztatás, a szmriti hagyomány.^[1]

Amit kinyilatkoztattak, az sruti. Az upanisadok például sruti. Amire emlékeznek, az szmriti. A Bhagavad-gíta például szmriti.

A sruti közvetlen tapasztalás. A hinduizmus alapján a nagy risik voltak azok, akik "meghallották" a vallás örök igazságait, és lejegyezték őket az utókor számára. Ebből állnak össze a Védák. Ezért a sruti a legfőbb tekintély, a szmriti pedig ezeknek a tapasztalatoknak a felidézése, így csak másodlagosan mérvadó.^[1]

A szmritik vagy dharma-sásztrák a srutira támaszkodnak. Ezeket is nagy bölcsek írták, hitelességüket mégsem tekintik végsőnek. Ha bármi olyasmi található egy szmritiben, ami ellentmond a srutinak, akkor azt sokan elutasítják.^[1]

Az ősi idők risijeinek tanításai nem kizárólag a hindukhoz szólnak. Mindent átfogó, egyetemes természetűek, és minden emberhez szólnak.^[1]