Valentin Weigel – Wikipédia

Valentin Weigel
Született	1533. augusztus 17. Großenhain
Elhunyt	1588. június 10. (54 évesen)[1][2][3][4] Zschopau[5]
Állampolgársága	német
Foglalkozása	teológus filozófus író teozófus
A Wikimédia Commons tartalmaz Valentin Weigel témájú médiaállományokat.
Sablon • Wikidata • Segítség

Valentin Weigel (más néven Weichel; Großenhain, 1533. augusztus 7. – Zschopau, 1588. június 10.) Szászországból származó német teológus, misztikus és teozófus. Fontos helyet foglal el az egyház- és filozófiatörténetben Luther és a 17. század között.^[6] Azokhoz a misztikusokhoz tartozik, akik az evangélikus ortodoxia és az egyház merev intézményesítése ellen léptek fel, és ehelyett azt hirdették, hogy minden ember olyan veleszületett képességekkel van teremtve, amelyek a hitet és a tudást függetlenné teszik a papságtól, sőt az írásoktól.^[6]

1533-ban született Szászországban, Drezda közelében, szegény katolikus szülők fiaként.^[6] Iskolai tanulmányait egy helyi mecénásnak köszönhette, aki ingyenes iskoláztatást biztosított számára a nemrégiben alapított meisseni St. Afra iskolában, ahova 1549-től 1554-ig járt.^[6] 1554-től 1558 vagy 59-ig a lipcsei egyetemen tanult, ahol lediplomázott.^[6]

Azon kisszámú hallgatók közé tartozott, akiket nemcsak I. Ágost (1526–1586) választófejedelem támogatott, hanem az egyetemen is kiemelt figyelmet kapott.^[6] A teológiai tanulmányai mellett filozófiát, matematikát, természettudományt és orvostudományt is tanult. Részt vett a szokásos akadémiai vitákban és tanított az egyetemen, de 1564-ben átkerült Wittenbergbe, ahol szintén tanárként működött.^[6]

1565-ben feleségül vette Katherina Pochot, egy helyi lelkész lányát.^[6] Egy lánya és két fia született.^[6]

1567-ben a választófejedelem Zschopau (evangélikus) lelkészévé nevezte ki, ahol haláláig maradt.^[6]

A német misztika abba az áramlatába tartozik, amely Eckhartig és Taulerig nyúlik vissza, és amely nem csak spekulatív elmélkedésekben nyilvánul meg.^[7] Nézetei, amelyeket a kabbalista motívumokkal teli panteizmus jellemez, bizonyos számú követőre találtak, de a körülötte kialakult „szekta”, amelyhez J. Böhme nagyon közel állt, rövid időn belül szétszóródott.^[7] "Teozófikus" írásait csak néhányan ismerték, ellenfelei többször is elégették,^[8] művei (egy kivétellel) posztumusz, 1609-től jelentek meg.^[7]

Azt tanította, hogy igazi tudást csak a Szentlélekkel (a "belső hang") való közösségből fakadó megvilágosodás adhat; továbbá, hogy a „régi embernek” meg kell halnia az egyénben, hogy Krisztus szülessen újjá és éljen, hiszen a hívőnek a Krisztussal való ilyen egyesülésében van az igazi élet. Misztikus tanításának alapja részben Paracelsus, a középkori egyházi misztika és a korai protestáns spiritualisták eszméinek összetett kombinációja volt.^[9]

• "Unterrichts-Predigt: Wie man christlich trauern und täglich solle im Herrn sterben", 1576
• "Libellus de vita beata", 1609
• "Ein schön Gebetsbüchlein, welches die Einfältigen unterrichtet", 1612
• "Der güldene Griff, alle Ding ohne Irrtum zu erkennen", 1613
• "Ein nützliches Traktätlein vom Ort der Welt", 1613
• "Dialogus de Christianismo", 1614
• "Erkenne dich selbst", 1615
• "Informatorium oder Kurzer Unterricht", 1616 (kiegészítve: "Soli deo gloria", 1618)
• "Kirchen- oder Hauspostill", 1618
• "Libellus disputatorus", 1618
• "De bono et malo in homine", 1618
• "Zwei schöne Büchlein", 1618
• "Studium universale", 1618
• "Tractatus de opere mirabili", 1619