Public Land Survey System – Wikipédia

A Public Land Survey System (más néven Rectangular Survey System, rövidítve PLSS) az Amerikai Egyesült Államokban az ingatlanértékesítés és telekrendezés céljából kialakított földmérési módszer, amelyet először Ohióban alkalmaztak. Az 1785-ben rendelettel létrejött módszer célja az amerikai forradalmat lezáró 1783-as párizsi egyezményt követően az USA-hoz került területek felmérése volt. Az 1787-ben elfogadott rendeletet követően az Északnyugati terület földmérési biztosát megbízták a terület feltérképezésével. A pozíció és a földügyi hivatal később a szövetségi földhivatalba olvadt.

A Thomas Jefferson által a yeoman nemzet megteremtésére^[1] javasolt PLSS nem sokkal az amerikai függetlenségi háború lezárulta után jött létre, amikor nagyobb mennyiségű földterület került a szövetségi kormány fennhatósága alá. A kormány célja volt a katonák számára történő földadományozás, valamint a területek értékesítése; ehhez ezeket fel kellett mérni.

A módszer az 1785-ös földrendelettel jött létre. A függetlenség kikiáltása után a Föderációs Kongresszus jelentősen eladósodott. Mivel a szövetségi kormány nem tudott új adókat kivetni, a háborús költségek finanszírozására a nyugati területek eladásáról döntöttek. A PLSS-t többször is módosították, hatáskörét pedig a teljes országra kiterjesztették.

Az eredeti gyarmatok és utódállamaik (Kentucky, Maine, Nyugat-Virginia, Tennessee és Vermont) a brit földmérési rendszert alkalmazták, amely a topográfia alapján kézzel rajzolt határvonalakat használta. Egy egyszerű és tipikus helymeghatározás így hangzik: „A Muddy-patak északi partján lévő ponttól másfél kilométerre, a Muddy- és az Indian-patakok találkozásánál északra 365 métert, majd északnyugatra a nagy álló szikláig, nyugatra a nagy tölgyfáig, délre a Muddy-patakig, majd a patak közepi kiindulási pontig”.

Új-Angliában a brit módszert használták a városhatárok kijelölésére: az oldalanként 6,5–10 kilométeres területet ábrázoló térképen minden telek és ingatlan szerepelt.

A módszernek több korlátja is van:

• A bonyolultabb alakzatok összetettebb leírást igényelnek
• A fák pusztulásával és az erózióval a leírások elavulttá válnak
• A befektető által látatlanban megvásárolt új nyugati területekhez használhatatlan volt

Az 1783-as párizsi egyezmény rögzítette az USA létét, valamint a britek is elismerték az amerikaiak területi igényeit a Nagy-tavaktól délre és a Mississippi folyótól nyugatra. A Kontinentális Kongresszus a telekkezelés szabályozására 1785-ben és 1787-ben rendeleteket fogadott el, melyek értelmében a 13 gyarmat (köztük az Északnyugati terület, Kentucky, Tennessee, Alabama és Mississippi) átengedte területeit az új államok számára. A legtöbb területet Virginia engedte át; egyes területek több államhoz is tartoztak, melyek némelyike egészen a Csendes-óceánig terjedt.

Az új módszer szerinti első földmérések Ohio Seven Ranges régiójában zajlottak; a program kezdetének a pennsylvaniai határon fekvő jelölővel állítottak emléket.

Ohiót több részterületre osztották fel, melyeknek saját meridiánja és alapvonala van. A felméréseket kezdetben minél gyorsabban el akarták végezni, így pontatlanságok előfordulhatnak. Nyugat felé haladva egyre inkább fontosabb lett a pontosság, így a rendszer egyszerűsége érdekében egy-egy észak–déli (meridián) és egy kelet–nyugati (alapvonal) határolót állapítottak meg, amely több államot is jelölhet: például a Willamette meridián mentén fekszik Oregon és Washington is. A megyehatárokat gyakran a földmérések vonalaival megegyezően jelölték ki, így középnyugaton és nyugaton sok négyzet vagy téglalap alakú megye található.

Az ország több területén is a PLSS-től eltérő módszert alkalmaznak. A függetlenség kikiáltásakor a tizenhárom gyarmaton az Északnyugati terület és egyes déli államok kivételével nem vették át a rendszert. A cserokik egykori területein például a szekció kifejezés a PLSS-től eltérő felosztásra utal, Maine-ben pedig a lakatlan területek esetén a rendszer egy változatát használják. Több állam is a PLSS-hez hasonló, de attól független rendszert alkalmaz.^[2]

Jelentősebb kivételek:

• Kalifornia: az 1850-es állammá alakulás előtt csak a spanyol és mexikói földek határain belül végeztek felméréseket; azóta a PLSS-t a kormányzati területekhez használják
• Georgia: a fennmaradó középső és nyugati területeket rácsba rendezve mérték fel, többségüket 1819 és 1821 között, a spanyol földek USA-nak való átengedése után
• Hawaii: az annexió idején a Hawaii Királyság mértékrendszerén alapuló módszert kezdtek használni
• Louisiana: a déli államrészen a francia és spanyol, holdban megadott leírások is érvényben vannak
• Alabama: a parti régiókban elismerik a spanyol korból eredő földigényeket
• Új-Mexikó: a PLSS mellett a brit módszert is alkalmazzák; az egykori mexikói földek egy része Coloradóba nyúlik át
• Ohio: Virginia Katonai Területet a brit módszerrel, az állami északi részét pedig egy más rendszerrel mérték fel, amely a településeket 36 helyett csak 25 szekcióba bontja
• Texas: a spanyol korból származó módszer és a PLSS egy változatának hibridjét alkalmazza
• Michigan és Wisconsin: fennmaradtak a francia korból eredő, hosszan elnyúló telkek
• Idaho, Oregon, Washington és Wyoming: egyes részeiken a földadományozási törvény értelmében, a Willamette meridián kijelölése előtt telepedtek le, ezeket pontatlanul mérték fel

• Alapvonal (baseline): Egy kiindulási pontból megállapított szélességi kör, melynek mentén a derékszögű felmérés történik
• BLM: Bureau of Land Management, az USA szövetségi földhivatala
• Eredeti földmérés (original survey): Egy területen először végzett felmérés; ha nem történt csalás, akkor az esetleges pontatlanságtól függetlenül jogilag érvényes és kötelező érvényű. Minden értékesítés esetén az eredeti felmérések eredményeit kell figyelembe venni. Többségüket a BLM elődje, a General Land Office végeztette
• Főmeridián (principal meridian): Egy kiindulási ponton keresztülfutó valódi szélességi kör, amely az alapvonallal együtt egy adott terület derékszögű felméréseinek legmagasabb szintű keretét képezi
• Földtámogatás (land grant): Általában egy korábbi kormány (brit, mexikói vagy spanyol) által adományozott telek, melynek tulajdonjogát a szövetségi kormány is elismeri
• Kataszter (cadastral): A telekhatárokat rögzíti
• Kezdőpont (initial point): Egy földmérés kezdőpontja, a főmeridián és az alapvonal csomópontja
• Köztulajdon (public domain): A szövetségi kormány tulajdonában álló földterületek (például nemzeti parkok). Egy részük egykor a tizenhárom gyarmat, indián törzsek és külföldiek tulajdonában volt
• Megjelölés (monumentation): A földmérési pontokat vagy vonalakat jelző fizikai objektum
• Oszthatatlan rész (aliquot part): Egy földterületre való tömör, hierarchikus hivatkozás, amelyben egy nagyobb terület egymást követő alrészei a hivatkozás elejéhez vannak csatolva. Például: SW1/4 NW1/4 S13, T1SR20E az 1. körzet 1. déli körzet 20. keleti tartománya 13. szelvényének északnyugati negyedének délnyugati negyedére utal (egy 40 hektáros parcella)
• Sarok (corner): Két földmérési vonal találkozása, a négyszögletes parcella egyik sarka
• Szekció (section): Körülbelül 1×1 mérföldes (1,6×1,6 kilométeres) egység; a települések földmérési térképei 36 szekcióból állnak
• Tanúpont (witness): Egy földmérés szempontjából fontos helyszínhez közel lévő objektum, például egy sarokhoz közeli határolófa
• Tartomány (range; Rng, R): Egy hivatkozott meridiántól számított kelet–nyugati távolság hat mérföldes (9,5 kilométeres) egységekben
• Telek (lot): Egy szakasz olyan alrésze, amely nem az oszthatatlan részhez tartozik. Jellemzően szabálytalan alakú, mérete pedig eltér az oszthatatlan részétől
• Település (township, Twp, T): 36 négyzetmérföldes (93 négyzetkilométeres) parcella, vagy egy hivatkozott alapvonaltól számított észak–déli távolság hat mérföldes egységekben

A régiók feltérképezése több lépcsőfokból áll. Első lépésként az észak–déli irányú főmeridiánt és a kelet–nyugati irányú alapvonalat határozzák meg, melyek csomópontja a kiválasztott kezdőpontban van. Ezután az évtől és a helytől függően általában 48 kilométerenként szélességi köröket határoznak meg; a felmérés alapjául szolgáló rács az így meghatározott délkörből, alapvonalból és szélességi körökből áll. A település- és körzetvonalak segítségével a területet 9,7 vagy 93 négyzetkilométeres négyszögekre osztják; a településvonalak az alapvonallal, a körzetvonalak pedig a meridiánnal párhuzamosan futnak. Végül a településeket 36 darab, egyenként 2,6 négyzetkilométeres szekciókra osztják, amelyeken belül 0,65 négyzetkilométeres negyedrészeket jelölnek ki. Az alapvonal (településvonal) és a főmeridián (körzetvonal) metszéspontja településsarkot, a szakaszvonal és bármely más vonal találkozása szakaszsarkot, a sarkok között félúton fekvő pont pedig negyedsarkot jelent. A szövetségi kormány jellemzően csak a negyedrészig végzett földmérést, az ennél kisebb egységek parcellázását magánvállalkozók végezték.

Mivel a földmérés csak két dimenzióban zajlik, a Föld pedig három dimenzióban terjed ki, időszakos pontosítások szükségesek: nem minden szekció 1×1 mérföldet tölt ki, és nem minden település áll 36 szekcióból. Az összes észak–déli vonalat a geodéziai északhoz képest határoznak meg, azonban ezek a vonalak az északi póluson futnak össze, így lehetetlen e feltétel mellett egy négyszögletes rácsot is alkotni.

A korrigálás két szinten történik. A települési alosztályok esetén a délkeleti sarokból indulnak az északnyugati felé; észak felé haladva létrehozzák a hat legkeletibb szelvényt és negyedszelvényt, majd a település keleti határával párhuzamosan egy mérföldenként haladva a folyamatot addig ismétlik, amíg a nyugati határhoz nem érnek. Ennek eredményeképp a legészakibb és legnyugatibb 11 szekció mérete eltérhet az 1×1 mérföldtől, de a többi 25 nem. A módszer figyelembe veszi a görbületet és a kezdetleges felszerelés miatti pontatlanságokat anélkül, hogy a négyszögletes jelleget túlzottan veszélyeztetné. Több település esetén a párhuzamosok az alapvonal megállapításakor alakulnak ki, így észak felé haladva nem csökken a települések szélessége (ez volt létrehozásuk elsődleges célja). A Föld görbülete két skálán létezik: településen belül, valamint több település esetén a párhuzamosokon belül.

Mindig konkrét és tömör helyleírást használnak; a szakaszok indexelése a következők szerint történik: (1) a település helyzete a kiindulási ponthoz képest; (2) a szakasz helyzete a településen belül; (3) hivatkozás a főmeridiánra. A települést, a tartományt és a szekciót T, R és S, a kardinális irányokat pedig N, S, E és W betűkkel rövidítik. Maguknak a meridiánoknak is saját rövidítése van: a „T1SR20E S13 MDM” jelentése: 1. déli település, 20. keleti körzet, 13. szekció, Diablo-hegy meridián. A jelzett helyszín az alapvonaltól délre eső első település és a főmeridiántól keletre fekvő huszadik település 13. szekciója. Mivel a település és a tartomány távolsága hat mérföld (9,7 kilométer), a „T1SR20E” a helyszínt az alapvonaltól délre nulla és hat mérföld, a főmeridiántól keletre pedig 183–193 kilométer távolságra jelöli. A szekciók településen belüli számozását ismerve a 13. szekció a Diablo-hegy kezdőpontjától 3–4,5 kilométerre délre és 192–193 kilométerre keletre fekvő 1×1 mérföldes négyzetet foglalja el. A településeken belüli szekciószámozás a Busztrofedon-mintázat szerint történik, amelyben a sorok az északkeleti első szekciótól kezdve a délkeleti harminchatodik szekcióig ellentétes irányban vannak számozva. A mintázat biztosítja, hogy a településen belül számszerűen egymást követő szekciók fizikailag szomszédosak legyenek.

A távolságokat az Edmund Gunter által megfogalmazottak szerint láncban mérik: a lánc száz darab 201 milliméteres láncszemből áll. Egy földmérési mérföld nyolc láncból áll (ez a hagyományos mérföldtől néhány milliméterrel eltér). A lánc két végén egy-egy személy állt; egyikük „iránytűsként” a láncok csatlakozását felügyelte. Az erdős területeken a gyors haladás és a pontosság érdekében kiemelkedően fontos volt a helyes irány követése, mivel a láncot csak a fák kikerülésével vagy újramérésével lehetett kiegyenesíteni. Szükséges volt a lánc vízszintben tartása is, mivel a távolságnál nem a lejtést vették figyelembe; meredek terepen ez a lánc megrövidítését vagy megemelését jelentette. Ha a láncos mérés nem volt lehetséges (például vizeken), a távolságokat háromszögeléssel számították ki.

A felmért pontokat és vonalakat állandó jellegű, jogilag kötelező érvényű objektumokkal jelölik, amelyek a felmérések csúcspontját jelölik. Ezek lehetnek sarokszobrok vagy a közelben fekvő tanúpontok, amelyek az eredeti jelölő megsemmisülése esetén segíthetnek a határok beazonosításában. Ha a telepesek veszélyben érezték birtokjogukat, a sarokszobrokat megsemmisítették; ez a cselekmény ma is bűncselekménynek minősül.

A sarokpontok jelölésére vonatkozó szabályok többször is változtak. A 19. században a jelölésre sziklákat, faoszlopokat vagy ezek kombinációját használták, de a fák is jelölőnek minősülhettek, ha pontosan a sarkon nőttek. A huszadik században megkövetelték az acél használatát. Tanúpontok lehetnek a fák, sziklák és árkok, melyek pontos helyét a földmérési jegyzőkönyvben is rögzítik. Mivel a fák saroktól való távolságát, átmérőjét és taxonját fel kellett jegyezni, ezeket gyakran határfáknak nevezték.

A határfákon kettő jelölést kellett elhelyezni: egyet szemmagasságban, egyet pedig a fa illegális kivágásának esetére a talajhoz közel. A földmérőknek a település, a körzet és a szekció adatait négy fára kellett feljegyezniük, ha ezek belátható távolságban feküdtek (ezt kezdetben nem szabályozták, de később három lánc, azaz hatvan méter távolságban maximálták). A fák nemcsak a földmérők, hanem az emberi tevékenység hatásait vizsgáló ökológusok számára is fontosak; a földmérések során gyűjtött adatok információt adnak az erdők egykori összetételéről, és ezen adatokat sűrűn felhasználják.

A földmérési vonalak mentén általában csak a határolófák megjelölésére volt szükség; a cél az volt, hogy segítsék a felmért vonal visszakövetését, valamint a fa rögzített adatainak visszaellenőrzését.

A földmérők által rögzített adatok köre, valamint a földmérőknek az előírásoknak való megfelelősége is változott az idők során.^[3] Az alábbi követelményeket a 19. században jegyezték le:

• A vonalvezetések pontos hossza, az eltérések mértéke és oka
• A határfák taxonja és átmérője, valamint a sarokpontoktól mért távolsága
• A jelölők anyaga és fajtája, valamint a középponttól való távolság
• A vonalt keresztező fák neve, taxonja és távolsága
• Az a távolság, ahol a vonal metszi, majd elhagyja a birtokokat
• A vonal által keresztezett vizek, a metszéspontok vonal menti távolsága és szélessége; hajózható folyók esetén a szélességet a kanyarulatokban kell meghatározni
• A földfelszín, akár sík, akár dombos
• Első-, másod- vagy harmadrendű talaj
• A fák és az aljnövényzet fajai az elterjedés sorrendjében
• A fenékföldeket szárazként vagy nedvesként kell leírni, árvízveszély esetén pedig meg kell adni a mélységet
• A vízforrások (akár édes, akár sós) és a belőlük eredő patakok folyásiránya
• Tavak és medencék a vízmélység és vízminőség megadásával
• Városok, falvak, indián települések, sátrak és egyéb lakott helyszínek; gyárak, gyárvárosok, malmok
• Szénrétegek, tőzegmezők, ércek, sós források minőségük szerint; minden megbízható információ feltüntetendő függetlenül attól, hogy az objektum a rácsvonalon fekszik-e
• Utak és ösvények; irányok, honnan-hová
• Zuhatagok, vízesések
• Szakadékok, víznyelők, barlangok, kőbányák
• Leletek, fosszíliák, szerves maradványok, ősi műalkotások

A változásokat a módosítás helyszínén a lehető legpontosabban meg kell határozni.

Az alábbi táblázat a PLSS-ben alkalmazott átváltásokat mutatja:

Az alábbi táblázat a szövetségi földhivatal 1873-as útmutatóján alapul.

Az 1862-es Pacific Railroad Act keretében több millió hektár földet biztosítottak vasútépítés céljára.

Minden másfél kilométer lefektetett vasúti pálya után a sínek minden oldalán 26 négyzetkilométer területet adtak (a mérést a PLSS-sel végezték), és másfél kilométer vasúti pálya egy szekciónak számított. A vonal mentén 120 méterenként minden oldalon másfél kilométeres szekciókból álló, tizenhat kilométer hosszú szakaszokat osztottak ki. A földeket váltakozó sorrendben adták ki: a páratlan szekciókat a vasúttársaságok kapták, a párosak pedig a kormány tulajdonában maradtak, így sakktáblás mintázat alakult ki. A Stephen A. Douglas szenátor által Jefferson Davis szenátor támogatásával kidolgozott felosztás célja az volt, hogy mind a kormány, mind a vasút földjeinek értékét növelje.^[4]

Az 1785-ös földtörvény értelmében a települések tizenhatodik szekcióját (a nyugati államokban később a harminchatodikat is)^[5] iskolaépítésre különítették el. Az egyes államok és megyék a szabályt vagy figyelmen kívül hagyták, vagy sajátosan értelmezték, de az általános cél az lett volna, hogy az iskolák központi helyen legyenek és bevételt termelhessenek (erre példa az ohiói College Township).

A felmért földek távoli elhelyezkedése miatt gyakoriak voltak a téves felmérések és csalások; a leghírhedtebb és legköltségesebb a kaliforniai Benson-szindikátusé volt.^[6]

Az átállással kapcsolatos vitákban a PLSS-nek kulcsszerepe van; a módszer alapmértéke a Gunter-lánc. Az azonos mértékegységeken használó Kanadában az átállás problémamentesen lezajlott.

A philadelphiai Franklin Intézet szerint „… az Egyesült Államokban minden földterületet hektárban, lábban és hüvelyben mértek fel, és az országra jellemző nyilvántartási rendszer szerint a tulajdonjogokkal együtt nyilvánosan fel vannak jegyezve”. Az ingatlanhatárok újradefiniálása jogi problémákat, valamint a tulajdonosok között zavart okozhat. A mértékeket számos helyi telekrendezési szabályzat lábban és négyzetlábban rögzíti, és ezek átváltása különböző tényezők (például kerekítések) miatt nehezen oldható meg.

Mivel a közutakat általában a szekciók határai mentén építették ki, a növekvő városok úthálózata rácsszerűen alakult ki. Ezek a szekcióvonalasnak nevezett utak elsődleges célja a gépjármű-forgalom kiszolgálása, így nem motorizált közlekedésre korlátozottan alkalmasak. A második világháborút követően a kereskedelmi fejlesztések a főutakra és azok csomópontjaira fókuszáltak, a korábbi négyzetmérföldes felosztás szerinti szekciókban lakóházak, iskolák, templomok és parkok létesültek (erre példa Detroit úthálózata).

A nagyvárosi régiókban a főbb útvonalak gyakran félmérföldnyire fekszenek egymástól; ez a városi-elővárosi struktúra az euklideszi övezetek hasonlóan szigorú kialakításához hasonlít (a névadó az ohiói Euclid kistelepülés; 1926-ban az Ambler Realty vállalattal szembeni perben a Legfelsőbb Bíróság kimondta, hogy a településeknek joga van a parcellák felhasználási módját szabályozni). Az euklideszi körzethatárok kialakításakor gyakran a főbb útvonalak elhelyezkedését veszik figyelembe.

Az Appalache-hegységtől nyugatra az úthálózatok gyakran a PLSS rácsszerkezetét veszik alapul, így nagyon hosszú egyenes szakaszok és derékszögű útkereszteződések alakulhatnak ki.^[7]

A földrendszer az amerikai történelem és kultúra fontos része, innen ered a filmekben is hallható „negyven hektár és egy öszvér” kifejezés (ez az amerikai polgárháborút követően ígért kárpótlás volt). Az „alsó 40” a negyedszekció legalacsonyabban fekvő (azaz a víz folyásirányába eső) rész.

Az amerikai nyugati kultúra egyik alapköve, az otthonteremtés a PLSS-től függött. 1862-ben a Lincoln-kormány alatt a telepesek 0,65 km², azaz egy negyedszekciónyi földet kaptak, amelyet később 2,6 km²-re, azaz egy teljes szekcióra emeltek. Ez jó alkalom volt a szárazabb, kietlenebb földek felülvizsgálatára, amelyek inkább voltak alkalmasak állattartásra, mintsem növénytermesztésre.

• Ez a szócikk részben vagy egészben a Public Land Survey System című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

• Andro Linklater: Measuring America: How an untamed wilderness shaped the United States and fulfilled the promise of democracy. (angolul) New York: Walker & Co. 2002. ISBN 0-8027-1396-3 Hozzáférés: 2022. november 6.  
• Andro Linklater: Measuring America: How the United States was shaped by the greatest land sale in history. (angolul) New York: Plume. 2003. ISBN 0-452-28459-7 Hozzáférés: 2022. november 6.  
• Curt Meine: Correction Lines: Essays on Land, Leopold, and Conservation. (angolul) Washington (főváros): Island Press. 2004. ISBN 9781559637329  
• William Pattison: Beginnings of the American Land Survey System, 1784–1800. (angolul) Chicago: Chicagói Egyetem. 1957.  
• Norman W. J. Thrower: Original Survey and Land Subdivision: A Comparative Study of the Form and Effect of Contrasting Cadastral Surveys. (angolul) Chicago: Rand McNally for the Association of American Geographers. 1966. OCLC 953203  
• Payson J. Treat: The National Land System, 1785–1820. (angolul) New York: E. B. Treat. 2003. ISBN 1-57588-797-5  

• Manual of Surveying Instructions For the Survey of the Public Lands of the United States 2009 (angol nyelven). Bureau of Land Management. (Hozzáférés: 2022. november 5.)
• Manual of Surveying Instructions, 1973 (angol nyelven). Bureau of Land Management. [2007. június 7-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2022. november 5.)
• Tools (angol nyelven). Bureau of Land Management. [2008. október 11-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2022. november 5.)

• A szövetségi földhivatal honlapja (angolul)
• A United States Geological Survey honlapja (angolul)
• A National Geodetic Survey honlapja (angolul)
• Nemzeti Földinformációs Rendszer (NILS) (angolul)
• NILS GeoCommunicator (angolul)