Pekcse – Wikipédia

Ebben a szócikkben a koreai nyelvű szavak átdolgozott latin betűs és magyaros, valamint a mandarin nyelvű szavak pinjin és magyaros átírása között ide kattintva szabadon lehet választani.
Ebben a szócikkben a japán nevek magyaros átírásban és keleti névsorrendben szerepelnek.
Pekcse
백제 (百濟)
i. e. 18 – 660. augusztus 29.
Pekcse címere
Pekcse címere
Pekcse (Baekje) 375-ben
Pekcse 375-ben
Általános adatok
FővárosaÜrje (i. e. 18 – i. sz. 475)
Ungdzsin (476–538)
Szabi (538–660)
Hivatalos nyelvekpekcsei nyelv
Vallásbuddhizmus
konfucianizmus
sámánizmus
Kormányzat
Államformamonarchia
Uralkodókirály (lista)
ElődállamUtódállam
← Pujo (állam)Silla →
← Kogurjo
← Mahan államszövetség
A Wikimédia Commons tartalmaz Pekcse témájú médiaállományokat.

Pekcse (hangul: 백제, handzsa: 百濟, RR: Baekje?; i. e. 18 – i. sz. 660) a koreai három királyság néven emlegetett egyik királyság volt Kogurjo és Silla mellett, a Koreai-félsziget délnyugati részén. Tongmjong kogurjói király fia, Ondzso (온조) alapította.[1][2] A 4. században élte virágkorát, területe ekkor a Han folyótól egészen a félsziget déli csücskéig tartott. 384-ben lett buddhista állam, művészetére a kínai államok voltak hatással, melyekkel szoros kapcsolatot tartott. Jó viszonyt ápolt Japánnal, ahová közvetítette a kínaiaktól átvett kultúrát. Az ötödik századtól területe csökkenni kezdett, harcokat vívott Kogurjóval és Sillával, végül 660-ban Silla végleg meghódította a területeit. 2015-ben a korszakból fennmaradt épületeket és sírokat Pekcsei történelmi régió néven a Világörökség részévé nyilvánították.

Története

[szerkesztés]
Pekcsei buddhista szobor Szong király arcmásával

Tongmjong kogurjói király fia, Ondzso (온조) alapította a Szamguk szagi szerint i. e. 18-ban. Az alapító legenda szerint amikor féltestvére, Juri lett a kogurjói trón várományosa, Ondzso és testvére Pirju délnek vándoroltak, hogy saját törzset alapítsanak. Pirju Micshuhol (a mai Incshon) területén telepedett le, Ondzso pedig a mai Szöul környékén. Pirjunak azonban nem sikerült az államalapítás a mocsaras tengeri területen, emiatt öngyilkos lett, népe pedig Ondzsóhoz csatlakozott. A legenda valódiságára nincs bizonyíték, azt azonban szemlélteti, hogy a pujóiak egy része délre vándorolva hozta létre Pekcsét.[3]

Először csupán egy kis városállam volt, egyike az 54 városállamból álló Mahan államszövetségnek, majd lassanként növelte a területét más városállamok meghódításával a konföderáción belül. A 3. században Koi király tovább növelte a területet Lölang (koreaiul 낙랑, Nangnang) és Tajfang (koreaiul 대방, Tebang) körzetek, valamint a moho nép (koreaiul 말갈, malgal) északabbra szorításával. 369-ben Kuncshogo király a maradék mahani államokat is meghódította, Kajától is szerzett területeket, 371-ben pedig Kogurjóba is benyomult, ahol Phenjanban megölte Kogugvon királyt.[4][5]

A 4. század közepére így már jelentős kiterjedésű királyságként, a Han folyó medencéje is hozzá tartozott, itt volt megtalálható első fővárosa, Ürje is.[6] Az állam barátságos viszonyt ápolt a Csin-dinasztiával, és a va (japán) néppel is, átemelte a kínai találmányokat és közvetítette őket Japán felé. Kuncshogo megerősítette a királyságot azzal, hogy bevezette az utódlásos monarchiát, melyben a király fia örökli a trónt. A trónörökösök rendre a Csin klánból választottak feleséget maguknak. Ekkortájt született a Szogi (서기, 書記), mely Pekcse történetét írta le.[4] Ma már nincs nyoma ennek a feljegyzésnek, csak a Szamguk szagi említi.[7]

Az 5. században Kogurjo agresszív terjeszkedése megfosztotta Pekcsét északi területeitől, és a székhelyt délebbre, Ungdzsinba (a mai Kongdzsu) kellett áthelyezni. A Han folyó területének elvesztése végzetes csapás volt a virágzó kereskedelemmel rendelkező királyság számára. Szong király idejében (523–554) a főváros átkerült Szabiba (a mai Pujo megye). A folyóparton fekvő város kereskedelmi szempontból jobb fekvésű volt, mint a hegyekben elzárt Ungdzsin. A király országa nevét is megváltoztatta: Nambujo (Dél-Pujo) lett. Ebben az időszakban megerősödött a kapcsolat a kínai Liang-dinasztiával és a japánokkal is.[6][8]

A királyság közben Sillával próbált szövetkezni, Tongszong király még sillai feleséget is választott magának. Szong király is kötött Sillával katonai szövetséget, abban a reményben, hogy visszaszerezheti a Kogurjo által elfoglalt területek egy részét, 551-ben sikerült is elfoglalnia a Han-folyó alsó területét, a felsőt pedig Silla szerezte meg. 553-ban azonban váratlanul Silla felbontotta a szövetséget és elfoglalta az alsó szakaszt is. Pekcse ekkor korábbi ellenségével, Kogurjóval és a japán Jamato-udvarral, valamint Kajával kötött szövetséget Silla ellen és véres csaták sorozata kezdődött. Végül azonban 660-ban Silla beolvasztotta a királyságot, majd Kogurjót is legyőzve egyesítette a Koreai-félszigetet.[6][9][8]

Közigazgatása

[szerkesztés]
Földfal-maradvány Szöulban, azon a területen, ahol egykor a pekcsei főváros, Ürje állhatott.

Öt adminisztratív egysége létezett, a kormányban 16 hivatalos rangfokozat volt, az első fokozat hat tisztviselője egyfajta kabinetet alkotott. A legmagasabb rangú tisztviselő a szangdzsvaphjong[10] volt, akit három évre választottak.[6] Az Ungdzsinba költözést követően a közigazgatási rendszert is átalakították, 22 körzetet (담로, tamno) hozva létre, egy-egy körzetben a királyi család valamely tagjának volt hűbérbirtoka. Szabiban Szong király új rendszert állított fel, öt fővárosi kerületet (부, pu) és öt vidéki tartományt (방, pang).[8]

Gazdasága

[szerkesztés]
Pekcse-kori falusi vásár makettje

A három királyság korában rizst, kölest, tarka cirokot, Ázsiában honos babfajokat és szójababot, ginzenget, szezámmagot, kendert termesztettek, és állatokat is tenyésztettek. Folyt a selyemkészítés, és a bőrárukkal való kereskedés is. A földek a királyi család birtokában voltak, a buddhista templomok is nagy földterületekkel rendelkeztek, melyeket a nemesektől kaptak ajándékba (használati jogként).[11] Négyféle birtoktípus létezett: a királyi birtok, mely a királyi család közvetlen tulajdonát képezte; a nemeseknek és katonai vezetőknek ajándékozott föld, melynek azonban csak a használati jogát élvezhették; a helyi klánfejeknek adományozott föld, melynek továbbadásába a király nem szólt bele; valamint a falvak által megművelt közös földterület, ahol a közösségi munkában termelt gabonát elosztották a közösség tagjai között. A föld tulajdonjoga a királynál maradt minden esetben.[12]

Pekcse jelentős öntözőrendszerrel rendelkezett, ami hozzájárult a mezőgazdaság fejlődéséhez. Megmunkálták a vas mellett az aranyat és az ezüstöt is, de a kézművesség is fejlett volt. Az adót áruban vagy terményben kellett megfizetni. Nincs bizonyíték arra, hogy ebben a korban rendszeresen vertek volna fémpénzt a Koreai-félszigeten, de kínai érméket használtak a fővárosi vásárokban, ahová kínai és japán kereskedők is ellátogattak.[11] Ugyanakkor a Miruksza templom feltárásakor a 2000-es években aranypénzt találtak, melyre az volt vésve: „1 rjang (량) arany” – ez utalhat arra is, hogy pénzként használták.[13]

Társadalma

[szerkesztés]
Paraszti ház rekonstrukciója Pujo megyében

Az uralkodó és a nemesi réteg a Kogurjóból ide vándorolt pujóiakból tevődött össze, míg a parasztságot a már a területen korábban élő hanok[* 1] alkották. A nemesek közé a helyiek nem kerülhettek, csupán katonai rangokat érhettek el, illetve alacsonyabb civil rangban szolgálhatták az uralkodó osztályt. A nemesek palotái egyben adógyűjtő hivatalként és katonai központként is működtek, a nemesek a parasztoktól elkülönülve éltek. A parasztok a földet bérlőként művelték. A háborúban elfogott ellenséges katonákból rabszolgák lettek, akiket a manufaktúrákban, építkezéseken és a földeken dolgoztattak, de rabszolgák lettek a bűnözők is (például a lopásért, házasságtörésért vagy adósság vissza nem fizetéséért elítéltek). Ha valaki rabszolgává vált, visszaút már nem volt, leszármazottai is rabszolgasorba kerültek. A nobik voltak a személyi rabszolgák, akik a háztartásokban dolgoztak, de ide tartoztak a mutatványosok, táncosok is. A társadalmi rétegek felépítése, jellemzői mindhárom államban hasonlóak voltak.[14]

Külkapcsolatai

[szerkesztés]
Vang In

A pekcsei királyok aktívan keresték a kapcsolatot más államokkal, például a Csin-dinasztiával (265–420), az északi Vej-dinasztiával (386–535) és eleinte Sillának is küldtek ajándékokat. A kínai dinasztiákkal való kereskedés révén került be a pekcsei kultúrába a buddhizmus és a taoizmus. 652-ben Idzsa király szakított meg minden kapcsolatot a kínaiakkal, amikor a Tang-dinasztia felszólította, hogy ápoljon barátságos viszonyt az akkor már ellenséges Sillával.[5][15]

Japánnal hosszú időn át jó kapcsolatuk volt, számos pakszát (kiváló mesterember vagy akadémikus) küldtek oda, akik átadták tudásukat.[5] A Nihonsoki és a Kodzsiki szerint 400 körül Pekcse Vang In (왕인) tudóst küldte Japánba, aki kínai nyelvű könyveket vitt magával.[16] Létezésére egyéb említések nincsenek, valószínűleg kitalált személy.[17] A Silla elleni harcokban a japánok segítették a királyságot.[15]

Számos pekcsei telepedett le Japánban, a Soku Nihongi szerint például Takano no Niigasza (ca. 720–790), Kammu japán császár anyja Murjong király (501–523) egyik leszármazottja volt.[18]

Kultúrája

[szerkesztés]

Művészetek

[szerkesztés]

Pekcsében virágzott a buddhizmus, mely 384-ben egy kínai szerzetes révén került az országba, de a konfuciánus eszmék is szabadon terjedtek. A királyság a kínai déli dinasztiákkal ápolt szoros kapcsolatokat, melyek a művészetére is hatással voltak. Jól példázzák ezt az arányosan kidolgozott buddhista szobrok, melyeken a jellegzetes mosolyra „Pekcse-mosoly” néven hivatkoznak a művészettörténészek.[19][6] A legelső ismert koreai buddhista szobor az úgynevezett Ttukszom-buddha, mely az ötödik századi Pekcséből származik.[20]

A hetedik században, a mai Észak-Csolla tartományban épült a Miruksza templom, melynek egyik pagodája fénykorában Kelet-Ázsia legmagasabb kőpagodája lehetett.[21]

A királyság jelentős szerepet játszott a buddhizmus közvetítésében Japán felé.[22] Emellett a kulturálisan virágzó Pekcse számos tudóst, kézművest, festőt, építészt küldött Japánba, akik átadták a tudásukat. A fémmegmunkálásban is jelentős eredményeket értek el, a jellegzetesen pekcseinek tulajdonított „hétágú kard” (칠지도, cshildzsido) is Japánba került.[23] A három királyság közül technikailag Pekcse valószínűsíthető a legfejlettebbnek.[24]

  • A Miruksza (Mireuksa) templom
    A Miruksza templom
  • Pekcse (Baekje)-kori aranyékszerek
    Pekcse-kori aranyékszerek
  • A „Pekcse (Baekje)-mosoly”
    A „Pekcse-mosoly”
  • Cshildzsido (Chiljido) kard
    Cshildzsido kard

Nyelv

[szerkesztés]
Bővebben: pekcsei nyelv

Pekcse nyelvéről nagyon kevés információ maradt fenn, jelenleg a besorolatlan nyelvek közé tartozik, azt sem sikerült bizonyosan megállapítani, melyik nyelvcsaládhoz tartozhatott. Mivel a királyságot Pujo származásúak alapították, ezért a nyelvet szokás pujo-pekcsei nyelvnek is hívni.[25][26]

A három királyság korában kezdtek el terjedni a Koreai-félszigeten a klánnevek kínai mintára, Pekcsében olyan klánnevek bukkantak fel, mint a Csin (진), a Pek (백), a Sza (사) vagy a Jon (연), melyeket kínai írásjegyekkel írtak.[27]

Irodalom

[szerkesztés]
A Szathek Csidzsok pi kőtábla
Lásd még: koreai irodalom

A kor irodalmában a meghatározó műfaj a hjangga (향가) volt, melyet népdalként lehetne leginkább definiálni. A kínaiak már elég korán feljegyezték, hogy a koreaiak szeretnek táncolni és énekelni.[28] Számos óriás kőfaragvány született ebben a korszakban, melyekre neves személyek, királyok tetteit vésték fel, kínai írással. A konfucianizmus és a buddhizmus terjedése az irodalmi témaválasztást is befolyásolni kezdte. A pekcsei irodalomból nem sok emlék maradt fenn,[29] az egyetlen megmaradt hjanggát Mu királynak tulajdonítják, a címe Szodongjo (서동요, c. 600), és feltehetően a sillai hercegnő Szonhvának címezték.[30] A pekcsei szövegek közül egy levél maradt még fenn, amit Kero király küldött Kínába, egy kőtáblára vésett szöveg (사택지적비, Szathek Csidzsok pi) 654-ből, valamint a Murjong király sírkövére vésett hatsoros szöveg.[31]

Zene

[szerkesztés]

A korabeli zenéről keveset tudni, az azonban bizonyos, hogy a pekcsei zenészek gyakran jártak a kínai dinasztiák udvarában, és cseréltek tudást. Feljegyzések megerősítik, hogy Pekcse a dél-kínai dinasztiáktól vette át a maszkos táncokat, melyeket Japán felé közvetített (gigaku). Az egyik átvett, népszerű kínai hangszer a hárfához hasonlító kunghou (箜篌; hangul: 공후, konghu) volt. A királyság zenészei, hangszerkészítői Japánba is gyakran látogattak, így feltételezhető, hogy fejlett és sokrétű zenei tudással rendelkeztek.[32][33][34]

Ruházat

[szerkesztés]
Pekcsei követről készült kínai rajz
Lásd még: hanbok

A pekcsei ruházat színeiről és mintáiról írásos emlékek, rajzok, valamint sírokban fennmaradt kelmedarabok tanúskodnak. A kender mellett többféle szövésű selymet és ramit is felhasználtak. A színeknek már ekkor is nagy jelentősége volt, a hivatalnokok ruházata rang szerint más-más színű volt. A király színei közé tartozott a lila, a fekete, a fehér és a zöld, a tisztviselők vöröset, lilát, zöldet, feketét, fehéret és sárgát viseltek. A lila volt a legrangosabb szín, utána a vörös következett, emiatt e két színt a parasztok nem viselhették. A ruházat és a kiegészítők (aranyozott bronzcipők[* 2], övek, koronák, ékszerek) mintázataiban geometriai alakzatok, virágminták, hosszanti és keresztvonalak, T alakú minták és állatformák (például sárkány, főnix, varangy) köszönnek vissza. Emellett szörnyalakok, természeti motívumok (felhők, hegyek, fák) és buddhista szimbólumok is megjelennek.[35]

Gasztronómia

[szerkesztés]
Lásd még: koreai konyhaművészet

Pekcse korában már ismerték a fermentált ételeket, a szójababkrémet, a szójaszószt, létezett a kimcshi is, ekkor még csilipaprika nélkül. Buddhista hatásra a nabak kimcshi is elterjedt.[36] Régészeti leletek alapján elmondható, hogy többféle edényt használtak, ismerték a hosszú alagútkemencét.[37] Korábbi feljegyzések alapján valószínűsíthető, hogy már ismerték a ttokot, melyet vallási rituálékban is felhasználtak. Az is feltételezhető, hogy a buddhizmus megjelenésével terjedt el a teázás szokása.[36]

Emlékezete

[szerkesztés]
Baekje Cultural Land

2010-ben a Pekcséhez kapcsolódó műemlékek és történelmi területek (Kongdzsu és Pujo) felkerültek az UNESCO világörökségi javaslati listájára.[38] Ezt követően a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal (CHA) a helyi önkormányzatok segítségét kérte az örökségvédelmi program megvalósításához, így 2012-ben létrejött a Pekcse Történelmi Területek Jelölési Irodája, ami 2014-ben alapítvánnyá alakult át. A Pekcse Történelmi Területek Megőrzéséért és Igazgatásáért Alapítvány (Baekje Historic Areas Conservation and Management Foundation) két érintett tartomány és három város felügyelete alatt áll.[39] Az alapítvány feladata a világörökségi listára való felkerülés elősegítése, és a kulturális értékek megőrzése, gondozása.[40] 2015 májusában a CHA bejelentette, hogy az ICOMOS javasolta az UNESCO-nak a „pekcsei történelmi régió” felvételét a világörökségi listára. A Világörökségi Bizottság június végi ülésén döntött a kérdésről és a világörökség részévé nyilvánította.[41][42]

Pekcse és a három koreai királyság korszakát a modern művészetek is megörökítik, számos film, televíziós sorozat készült. Ilyen például a 2003-ban bemutatott Once Upon a Time in a Battlefield (황산벌) című filmvígjáték, mely a Sillával vívott hvangszanboli csatát mutatja be,[43] a televíziós sorozatok közül a The King of Legend (2010–2011, KBS), mely Kuncshogo királyról szól,[44] a Kjebek (2011, MBC), mely Pekcse utolsó királyát mutatja be,[45] míg a The Daughter of the Emperor (2013, MBC) történetének főszereplője Murjong király lánya.[46] 2010-ben az EBS csatorna Sabiseong, the Lost City címmel dokumentumfilmet készített a királyság utolsó fővárosáról.[47]

Pujo megyében található a 3,2 km²-en elterülő, turistalátványosságként funkcionáló Baekje Cultural Land, ahol korabeli épületeket igyekeztek reprodukálni a pekcsei kultúra bemutatásához, megőrzéséhez. Itt forgatták a Running Man televíziós vetélkedő egyik epizódját is.[48]

2013-ban Szamcshon (삼천) címmel musicalt állítottak színpadra Dél-Koreában, mely a Pekcse királyság bukását mutatja be.[49]

Pekcse-ihlette lámpáskiállítás Szöulban, 2014-ben

Megjegyzések

[szerkesztés]
  1. ↑ Nem tévesztendő össze a han kínaiakkal
  2. ↑ Kép: Gilt Bronze ornamental Shoes. Baekje Museum. (Hozzáférés: 2015. május 4.)

Jegyzetek

[szerkesztés]
  1. ↑ Doosan
  2. ↑ Nahm 29. o.
  3. ↑ Kim 38. o.
  4. ↑ a b Kim 38-40. o.
  5. ↑ a b c BHACMF 1
  6. ↑ a b c d e Britannica
  7. ↑ 서기 (koreai nyelven). Doopedia. (Hozzáférés: 2015. május 4.)
  8. ↑ a b c Kim 40-42. o.
  9. ↑ Nahm 30. o.
  10. ↑ Sangjwapyeong 상좌평(上佐平). Korean History Thesaurus. (Hozzáférés: 2015. május 3.)
  11. ↑ a b Nahm 34-35. o.
  12. ↑ Choy 41-42. o.
  13. ↑ Buddhist Relics from the Stone Pagoda of Mireuksa Temple. Koreana. (Hozzáférés: 2015. május 4.)
  14. ↑ Choy 37., 39., 41. o.
  15. ↑ a b BHACMF 2
  16. ↑ Lee 23. o.
  17. ↑ Seki Akira 関晃: Kodai no kikajin 古代の帰化人, 1996.
  18. ↑ The emperor's new roots. The Guardian, 2001. december 28. (Hozzáférés: 2015. május 5.)
  19. ↑ Korean Buddhist Sculpture, 5th–9th Century. Timeline of Arts History. The Metropolitan Museum of Art. (Hozzáférés: 2015. május 3.)
  20. ↑ MET
  21. ↑ The Stone Pagoda of Mireuksa Temple. Koreana. (Hozzáférés: 2014. április 25.)
  22. ↑ Miller 5. o.
  23. ↑ Pak 42-43. o.
  24. ↑ Pak 30. o.
  25. ↑ Miller 3. o.
  26. ↑ Puyo-Paekche. The Multitree. (Hozzáférés: 2015. május 3.)
  27. ↑ Nahm 33. o.
  28. ↑ Namh 49. o. Lee 60–61. o.
  29. ↑ The Three Kingdoms period and unification: 57 bce–935 ce. Encyclopædia Britannica. (Hozzáférés: 2013. december 8.)
  30. ↑ Lee 70., 86. o.
  31. ↑ Lee 87., 91. o.
  32. ↑ Don Michael Randel. The Harvard Dictionary of Music. Harvard University Press, 273. o. (2003). ISBN 9780674011632 
  33. ↑ Keith Pratt, Richard Rutt. Korea: A Historical and Cultural Dictionary. Routledge, 298. o. (2013). ISBN 9781136794001 
  34. ↑ Ki-baek Yi. A New History of Korea. Harvard University Press, 62. o. (1984). ISBN 9780674615762 
  35. ↑ Suh, Mi Young and Park, Kil Soon: Traditional Textile Materials of Baekje Kingdom. Universitz of Nebraska-Lincoln, 2008. (Hozzáférés: 2015. május 4.)[halott link]
  36. ↑ a b Food of Baekje. Songpa-gu Office. [2015. május 4-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2015. május 4.)
  37. ↑ Sunhwa Rha. Pottery: Korean Traditional Handicrafts. Ewha Womans University Press, 111. o. (2006). ISBN 9788973006823 
  38. ↑ Gongju and Buyeo Historic Sites. UNESCO. (Hozzáférés: 2015. május 6.)
  39. ↑ History. Baekje Historic Areas Conservation and Management Foundation. [2015. június 21-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2015. május 6.)
  40. ↑ Conservation and Management Foundation. Baekje Historic Areas Conservation and Management Foundation. [2015. június 21-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2015. május 6.)
  41. ↑ Ancient Korean sites likely to be listed as UNESCO world heritage. Yonhap News, 2015. május 4. (Hozzáférés: 2015. május 6.)
  42. ↑ Baekje Historic Areas. whc.unesco.org. UNESCO World Heritage Convention (Hozzáférés: 2015. július 4.)
  43. ↑ 황산벌 (Once Upon a Time in the Battlefield). Twitch Film. [2016. március 3-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2015. május 4.)
  44. ↑ King Geunchogo. Hancinema. (Hozzáférés: 2015. május 4.)
  45. ↑ Gyebaek. Hancinema. (Hozzáférés: 2015. május 4.)
  46. ↑ The Daughter of the Emperor. Hancinema. (Hozzáférés: 2015. május 4.)
  47. ↑ Baekje revived through TV documentary. The Korea Times via Hancinema. (Hozzáférés: 2015. május 4.)
  48. ↑ Baekje Cultural Land (백제문화단지). Korea Tourism Organization. [2014. július 19-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2015. május 6.)
  49. ↑ Musical Samcheon. SkyNews. (Hozzáférés: 2015. május 4.)[halott link]

Források

[szerkesztés]

További információk

[szerkesztés]
Commons:Category:Baekje Kingdom
A Wikimédia Commons tartalmaz Pekcse témájú médiaállományokat.

A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Pekcse&oldid=27295975”