Dubrovnik ostroma – Wikipédia

Dubrovnik ostroma
Konfliktushorvátországi háború
Időpont1991. október 1. – 1992. május 31.
HelyszínDubrovnik és környéke
Eredménydöntő horvát győzelem
Szemben álló felek
Jugoszlávia
Dubrovniki Köztársaság		 Horvátország
Parancsnokok
Veljko Kadijević
Pavle Strugar
Miodrag Jokić
Vladimir Kovačević
Slobodan Milošević
Aleksandar Aco Apolonio
Miomir Bulatović
Milo Đukanović		 Nojko Marinović
Janko Bobetko
Szemben álló erők
Jugoszláv Néphadsereg
Jugoszláv Haditengerészet
Montenegró területvédelmi erői
összesen kb. 7000 fő		Horvát Nemzeti Gárda
Horvát Védelmi Erők
Horvát Hadsereg
összesen: 480 – 1000 fő
Veszteségek
165 halott194 halott
é. sz. 42° 38′ 29″, k. h. 18° 06′ 31″42.641346°N 18.108644°EKoordináták: é. sz. 42° 38′ 29″, k. h. 18° 06′ 31″42.641346°N 18.108644°E
A Wikimédia Commons tartalmaz Dubrovnik ostroma témájú médiaállományokat.
Horvátországi háború

Rönkforradalom · Pakrác · Plitvicei-tavak · Kijevo · Boró · Zára · Split · Fullánk · Dálya · Labrador · Vukovár (gyilkosságok) (mészárlás) · Eszék · Gospić (mészárlás) · Kusonje · Károlyváros · Laktanyacsata · Varasd · Belovár · Zára · Šibenik · JNA hadjárat · Batinjani · Petrinya · Glina · Dubrovnik · Banski dvori · Široka Kula · Hosszúlovász · Baćin · Barcs · Saborsko · Pozsega · Otkos–10 · Papuk–91 · Erdőd · Dalmát csatornák · Kostrići · Škabrnja · Vance-terv · Forgószél · Paulin Dvor · Gornje Jame · Hurrikán–91 · Alfa · Atyina · Joševica · Bruška · Vrsar · Szarajevó · ECMM helikoptertragédia · Baranya · Jaguár · Sakál · Miljevci-fennsík · Tigris · Felszabadított föld · Konavle · Vlaštica · Maslenica · Medaki zseb · Tél ’94 · Z–4 terv · Ugrás–1  · Ugrás–2 · Villám · Zágráb · Nyár ’95 · Vihar · Misztrál–2 · Varivode

Minden fontos esemény időrendben · Szerbiai horvátüldözések

Sablon:Horvátországi háború hadjárat

Dubrovnik ostroma (szerbhorvátul: Opsada Dubrovnika) katonai összecsapás volt a Jugoszláv Néphadsereg (JNA) és a Dubrovnik városát és környékét védő horvát erők között a horvátországi háború idején. A JNA 1991. október 1-jén kezdte meg előrenyomulását, és október végére Dubrovnikot kivéve gyakorlatilag az összes területet elfoglalta az Adriai-tenger partján fekvő Pelješac és Prevlaka-félsziget között. Az ostromot a jugoszláv haditengerészet blokádja kísérte. Dubrovnik JNA általi bombázása, beleértve az Óvárost is, amely az UNESCO Világörökség része, 1991. december 6-án tetőzött. A bombázás nagy nemzetközi tiltakozást váltott ki, és diplomáciai katasztrófává vált Szerbia és Montenegró számára, hozzájárulva diplomáciai és gazdasági elszigeteltségükhöz, valamint Horvátország függetlenségének nemzetközi elismeréséhez. 1992 májusában a JNA, néhol kevesebb mint 1 kilométerre a parttól, visszavonult Bosznia-Hercegovinába, és felszerelését átadta az újonnan megalakult Bosznia-hercegovinai Szerb Köztársaság hadseregének (VRS). Ezalatt a Horvát Hadsereg (HV) nyugat felől támadott és Horvátországban és Bosznia-Hercegovinában is kiszorította a JNA/VRS erőket Dubrovniktól keletre fekvő területekről, május végére pedig egyesült a várost védő HV egységgel. A HV és a jugoszláv csapatok közötti harc Dubrovniktól keletre fokozatosan megszűnt.

Az ostrom következtében 194 horvát katona, valamint 82-88 horvát civil vesztette életét. A JNA-nak 165 halálos áldozata volt. A Tigris hadműveletben és a konavlei csatában 1992 végére a HV az egész régiót visszafoglalta. Az offenzíva következtében főként Konavléből 15 000 ember kényszerült lakóhelyét elhagyni, akik Dubrovnikba menekültek. Dubrovnikból kis motorcsónakokkal és civil vízijárművekkel a tengeren át körülbelül 16 000 menekültet evakuáltak. Több mint 11 000 épület sérült meg, és számos lakóházat, üzletet és középületet kifosztottak vagy felgyújtottak.

A hadművelet a JNA által kidolgozott terv része volt, amelynek célja Dubrovnik térségének elfoglalása volt, hogy csapatai majd északnyugat felé haladva Nyugat-Hercegovinán keresztül csatlakozzanak az észak-dalmáciai JNA csapatokhoz. Az offenzívát jelentős mennyiségű háborús propaganda kísérte. 2000-ben Milo Đukanović montenegrói elnök bocsánatot kért az ostrom miatt, ami politikai ellenfeleiből és Szerbiából dühös választ váltott ki. A volt Jugoszláviával foglalkozó nemzetközi büntetőtörvényszék (ICTY) elítélt két jugoszláv tisztet az ostromban való részvételük miatt, egy harmadikat pedig átadtak Szerbiának vádemelésre. Az ICTY vádirata kimondta, hogy az offenzíva célja a Dubrovniki régió Horvátországtól való elszakítása és a Dubrovniki Köztársaság 1991. november 24-i sikertelen kikiáltása révén a szerbek által uralt államba való integrálása volt. Ezenkívül Montenegró négy volt JNA katonát ítélt el a morinji táborban történt fogolybántalmazás miatt. Horvátország háborús bűnökkel vádolt több volt JNA, illetve jugoszláv haditengerész tisztet és egy volt boszniai szerb vezetőt is, de ezek a vádak még nem jutottak bírósági szakaszba.

Előzmények

[szerkesztés]

1990-ben a horvát szocialisták választási vereségét követően az etnikai feszültségek tovább fokozódtak Horvátországban. A Jugoszláv Néphadsereg (Jugoslovenska Narodna Armija – JNA) elkobozta Horvátország területvédelmi fegyvereit (Teritorijalna obrana – TO), hogy minimalizálja a lehetséges ellenállást.[1] 1990. augusztus 17-én a fokozódó feszültség a horvátországi szerbek nyílt lázadásává fajult.[2]A lázadás Dalmácia hátországának Knin körüli, túlnyomórészt szerbek lakta területein[3], valamint a Lika, Kordun, Banovina régiók és Kelet-Horvátország egyes részein zajlott.[4] 1991 januárjában Szerbia Montenegró, valamint a szerbiai Vajdaság és Koszovó tartományok támogatásával kétszer is sikertelenül próbálkozott, hogy megszerezze a jugoszláv elnökség jóváhagyását a JNA bevetéséhez a horvát biztonsági erők leszerelésére.[5]

A szerb felkelők és a horvát különleges rendőrség között márciusban vívott vértelen összecsapás után[6] maga a JNA, Szerbia és szövetségesei támogatásával, kérte a szövetségi elnökséget, hogy adjon neki háborús jogosítványokat és hirdessen ki rendkívüli állapotot. A kérelmet 1991. március 15-én elutasították,[7] és a JNA Slobodan Milošević szerb elnök irányítása alá került 1991 nyarán, amikor a jugoszláv szövetség szétesésnek indult.[8] A hónap végére a konfliktus eszkalálódott, ami a háború első halálos áldozataihoz vezetett.[9] A JNA ezután közbelépett, hogy támogassa a felkelőket, és megakadályozza a horvát rendőrség beavatkozását.[7] Április elején a horvátországi szerb lázadás vezetői bejelentették, hogy az ellenőrzésük alatt álló területeket integrálják Szerbiával. Horvátország kormánya ezt az elszakadás aktusának tekintette.[10]

1991 márciusára a konfliktus Horvátország függetlenségi háborújává fajult,[11] majd 1991 júniusában, Jugoszlávia felbomlásával Horvátország kikiáltotta függetlenségét.[12] A függetlenségi nyilatkozat három hónapos moratóriumot követően október 8-án[13] lépett hatályba.[14] A december 19-én a Krajinai Szerb Köztársaságra (RSK) átkeresztelt SAO Krajina ezután etnikai tisztogató akciókat indított a horvát civil lakosság ellen.[15]

A fokozódó feszültségek szabályozását nehezítette az SAO Krajina növekvő támogatása, amelyet a Jugoszláv Néphadsereg (JNA) nyújtott. A horvát rendőrség képtelen volt megbirkózni a helyzettel, ami 1991 májusában a Horvát Nemzeti Gárda (ZNG) létrehozásához vezetett.[16] Miközben a horvátországi katonai konfliktus tovább eszkalálódott a ZNG katonai erővé fejlesztését megnehezítette az ENSZ szeptemberben bevezetett fegyverembargója.[17] Augusztus 26-án megkezdődött a konfliktus addigi legnagyobb fegyveres összecsapása, a vukovári csata.[18]

Dubrovnik Horvátország legdélibb nagyvárosa. Az Adriai-tenger partján található. A fallal körülvett városközpont, amelyet Óvárosként ismernek, nagyrészt a Raguzai Köztársaságból származó műemlék épületekből áll, mely miatt a város felkerült az UNESCO Világörökség listájára. 1991-ben a városnak körülbelül 50 000 lakosa volt, akiknek 82,4%-a horvát és 6,8%-a szerb volt. A várost körülvevő horvát terület a nyugaton fekvő Pelješac-félszigettől és a Prevlaka-félszigettől keleten a Kotori-öböl bejáratáig, Montenegró határáig húzódik.[19] Ez a terület, különösen Dubrovnik közelében nagyon keskeny,[20] csupán egy 0,5–15 kilométer széles tengerparti sávból áll.[21]

Megelőző események

[szerkesztés]

1991 közepén a JNA legfelsőbb parancsnokai, a jugoszláv szövetségi védelmi miniszter Veljko Kadijević tábornok, a JNA vezérkar főnöke Blagoje Adžić tábornok és a védelmi miniszterhelyettes, Stane Brovet altengernagy a dubrovniki terület elleni jugoszláv hadjáratot tervezett, majd ennek sikere után csapataiknak nyugati irányban, Hercegovina felé kellett előrenyomulniuk, hogy Észak-Dalmáciában egyesüljenek a JNA 9. knini hadtestével. A dubrovniki offenzíva tervét Jevrem Cokić tábornok nyújtotta be Adžićnak jóváhagyásra.[22]

1991 szeptemberében a JNA és Montenegró vezetői annak érdekében, hogy biztosítsák Montenegró területi integritását, és megelőzzék az etnikai összecsapásokat elhatározták a Dubrovnik elleni támadást. Montenegró miniszterelnöke Milo Đukanović kijelentette, hogy felül kell vizsgálni a horvát határokat, mert a meglévő határvonalat „rosszul képzett bolsevik térképészeknek” tulajdonította.[23] Pavle Strugar JNA vezérezredes állításai szerint 30 000 horvát katona, valamint 7 000 terrorista és kurd zsoldos készült megtámadni Montenegrót, hogy elfoglalják a Kotori-öblöt. Montenegróban valóban sokan azt hitték, hogy Horvátország inváziót indított.[24] A „Pobjeda” (Győzelem) újság volt a legjelentősebb médiaforrás, mely hozzájárult a propaganda terjedéséhez.[25] 1991 júliusában egy magas rangú szerb tisztségviselő, a magyar származású Mihalj Kertesz (Kertész Mihály) egy nikšići politikai gyűlésen azt mondta, hogy Montenegrótól nyugatra Dubrovnikot is beleértve szerb államot kell létrehozni, mely Montenegrótól Neretva folyóig ér és amelynek fővárosa a Dubrovnikról átnevezett „Nikšić na Moru” lesz.[26]

1991. szeptember 16-án a JNA a horvátországi helyzet romlására hivatkozva mozgósítást rendelt el Montenegróban. A JNA 2. titogradi hadteste szeptember 17-iki, a rádióban sugárzott felhívása ellenére a tartalékosok jelentős része megtagadta a bevonulást.[27] Szeptember 18-án Đukanović kemény büntetéssel fenyegetőzött a dezertőrökkel és a mozgósításra való reagálást megtagadókkal szemben.[25] A mozgósítás és a propaganda ellentétben állt a belgrádi jugoszláv szövetségi hatóságok azon biztosítékaival, hogy nem lesz támadás Dubrovnik ellen.[28] A JNA Horvátország legyőzésére irányuló stratégiai terve egy olyan offenzívát is tartalmazott, mely Horvátország legdélibb részei, köztük Dubrovnik elszakítását célozta az ország többi részétől.[29]

Szeptember 23-án a JNA tüzérsége megtámadta a Dubrovniktól keletre, Konavle község délkeleti részén fekvő Vitaljina falut.[25] Két nappal később a jugoszláv haditengerészet blokád alá vette a városba vezető tengeri útvonalakat.[25] Szeptember 26-án a JNA kelet-hercegovinai hadműveleti csoportját 2. hadműveleti csoportra nevezték át, és közvetlenül a szövetségi védelmi minisztériumnak és a JNA vezérkarának rendelték alá.[30] A 2. hadműveleti csoport első parancsnokának Jevrem Cokić tábornokot nevezték ki, de Cokić helikopterének lelövését követően, október 5-én e tisztségben Mile Ružinovski tábornok váltotta. Október 12-én Ružinovski helyére Pavle Strugar lépett.[22][31]

A szembenálló erők

[szerkesztés]

A JNA a 2. hadműveleti csoport elemeiként a 2. titográdi hadtestet és a 9. boka kotorskai haditengerészeti körzet erőit vezényelte Dubrovnik körzetének elvágására és elfoglalására. A 2. titogradi hadtest az 1. nikšići dandárt, míg a 9. haditengerészeti körzet az 5. és a 472. gépesített dandárt kapta erősítésül. A hadtest északról délre húzódó arcvonala Dubrovnik közelében volt.[32] A 2. hadműveleti csoport parancsnoksága rendelkezett még a 16. határőr különítménnyel és a 107. parti tüzér egységgel is. A mozgósított Herceg Novi-i, kotori, tivati, budvai, bari, mojkovaci, Bijelo Polje-i és trebinjei területvédelmi erőket Strugar, míg a 9. boka kotorska haditengerészeti körzet erőit Miodrag Jokić admirális irányította.[33] Jokić Krsto Đurović admirálist váltotta fel, aki órákkal az offenzíva kezdete előtt máig tisztázatlan körülmények között halt meg.[34] Nojko Marinović vezérőrnagy, a 472. gépesített dandár egykori parancsnoka és Đurović egykori beosztottja azt mondta, hogy a JNA vezetése ölette meg az admirálist, mert ellenezte az offenzívát. Marinović szeptember 17-én lemondott posztjáról, és csatlakozott a horvát ZNG-hez.[35] A JNA 2. hadműveleti csoportja kezdetben 7000 katonát vetett be, és az offenzíva során a csapatok létszáma mindvégig hasonló volt.[36][37]

9K11 Maljutka páncéltörő rakéták tüzelőállásban Dubrovnik felett

A másik oldalon Dubrovnik katonai védelme szinte alig létezett. Az ellenségeskedés kezdetén a város területén mindössze 480 katona tartózkodott,[38] de ebből is csak 50-nek volt meg a katonai kiképzése.[36] Az egyetlen reguláris katonai egység egy könnyűgyalogsági fegyverekkel felfegyverzett szakasz volt, amely a Srđ tetején az Imperijal erődben állomásozott, ahonnan egész Dubrovnik környékét be lehetett látni. A térség többi csapata rosszul volt felfegyverkezve, mert a horvát területvédelmet a JNA még 1989-ben lefegyverezte.[39] Horvátország más részeivel ellentétben Dubrovnikban 1972 óta nem voltak JNA laktanyák vagy raktárak, így a szeptemberi laktanyacsata során lefoglalt fegyverekből és hadianyagból nagyon kevés jutott Dubrovnik védelmére.[28] Szeptember 26-án Korčula szigetén a JNA-tól lefoglalt 200 puskát és négy tüzérségi eszközt küldtek a város megerősítésére.[36] A tüzérségi eszközök 76 mm-es és 85 mm-es szovjet gyártmányú második világháborús ágyúk voltak.[40] Emellett egy rögtönzött páncélozott járművet is szállítottak a városnak.[41] Dubrovnik Horvátország más részeiről további honvédségi, rendőr és horvát védelmi csapatokat is kapott.[42][43] Ez a horvát csapatok létszámát Dubrovnikban 600-ra emelte. Novemberre már mintegy 1000 horvát katona védte a várost.[44] Szeptember 19-én Marinovićot nevezték ki a védelem parancsnokává,[40] aki ekkor nem megfelelőnek ítélte az erőket.[45] A csapatokat, amelyeket kezdetben Dubrovnik területvédelmi egységeként szerveztek meg,[40] 1991. december 28-án a HV 75. független zászlóaljává szervezték át, majd később a 116. gyalogdandár elemeivel megerősítve 1992. február 13-án belőlük alkották meg a 163. gyalogsági dandárt.[46] A 23 különböző méretű hajókból és 117 önkéntesből álló dubrovniki fegyveres hajósszázadot, a Horvát Haditengerészet önkéntes katonai egységeként szeptember 23-án hozták létre a Jugoszláv Haditengerészet blokádja ellen.[47][48]

A hadjárat lefolyása

[szerkesztés]

A JNA előretörése

[szerkesztés]
A JNA előretörése Dubrovniknál 1991-ben

Október 1-jén a 2. titogradi hadtestet a várostól északra lévő Popovo mezőn keresztül nyugatra vezényelve, a JNA megkezdte offenzíváját Dubrovnik felé.[29] A hadtest, mielőtt dél felé, a dubrovniki tengermellék, a Dubrovačko primorje területe irányába fordult volna, hogy Dubrovnikot nyugat felől bekerítse,[29] elpusztította a bosznia-hercegovinai Ravno falut.[49] A JNA előretörés másik szárnyán a Dubrovniktól 35 km-re délkeletre fekvő Kotori-öbölből kiindulva a 9. boka kotorskai haditengerészeti erők Konavlén keresztül nyomultak előre.[50] Az előrenyomulás, miután a támadást előkészítő tüzérségi tüzet lőttek Vitaljina és más konavlei célpontok ellen, hajnali 5-kor indult. A régió több útját felhasználó előrenyomulást a Jugoszláv Haditengerészet és a Légierő is támogatta.[34] Konavlében a horvát védelem gyakorlatilag nem létezett, és a tengermelléken is elég gyenge volt. A JNA első áldozatai egy sikeres ZNG-csapás során estek el Čepikuće faluban.[51] Az offenzíva első napján a JNA tüzérsége megtámadta a város feletti Srđ-hegyet és a Žarkovica-fokot, melyek Dubrovniktól közvetlenül északra és keletre feküdtek,[52] míg a jugoszláv légierő MiG-21-esei rajtaütöttek a nyugatra fekvő Rijeka dubrovačkaban található Komolacon,[53] megsemmisítve Dubrovnik áram- és vízellátását.[54] Dubrovnik víz- és áramellátása ettől fogva december végéig a hajók által szállított édesvízre, illetve néhány elektromos generátortól származó áramra támaszkodott.[55]

A következő három napban a JNA lassan haladt előre. Tüzérsége október 2-án újra megtámadta a Srđ-hegyen álló Imperijal erődöt és Žarkovicát. Másnap a JNA ágyúzta a dubrovniki Belvedere Hotelt, ahol egy ZNG védelmi állás volt, a jugoszláv légierő pedig bombázta a város Argentina szállodáját.[52] Október 4-én a JNA 2. hadteste elfoglalta a tengermelléki Slano települést, ezzel lezárva az ott áthaladó Adria-tengeri autópályát, és elszigetelve Dubrovnikot Horvátország többi részétől.[51] Október 5-én Dubrovnik Ploče kerületét ágyúzták, majd másnap a jugoszláv légierő mért csapást az Imperijal erődre.[56]

Október 15-én Horvátország béketárgyalásokat ajánlott fel Montenegrónak, de Szerbia elnöke Slobodan Milošević elutasította az ajánlatot.[57] Az ajánlatot azért a montenegrói félnek tették, mert az offenzívát először, október 1-jén a montenegrói kormány hagyta jóvá.[28] Három nappal később Szerbia, Horvátországot hibáztatva a JNA provokálásáért. nyilvánosan elhatárolódott a lépéstől.[58] Az offenzíva hetedik napján a montenegrói parlament a JNA-t tette felelőssé a támadásért.[59] Október 16-án, egy nappal azután, hogy Milošević visszautasította a horvát ajánlatot, a JNA 9. boka kotorskai körzeti csapatai elfoglalták Cavtat városát.[60] Cavtat elfoglalását egy Dubrovniktól 5 km-re keletre végrehajtott haditengerészeti partraszállási művelet és egy Dubrovnik Ploče kerületére október 18-án mért légicsapás követte.[56] A következő napon a felek tűzszünetről állapodtak meg, de ahogy az hatályba lépett volna, rögtön megszegték.[61] Október 20-án a Jugoszláv Légierő támadta Dubrovnikot, október 22-én pedig a Jugoszláv Haditengerészet bombázta a város Lapad nevű területén a menekülteknek otthont adó szállodákat.[56]

Szétlőtt épület Konavléban

Október 23-án a JNA beleértve az óváros város falain belüli részeket is, hosszan tartó tüzérségi bombázásba kezdett Dubrovnik ellen, ,[62] amely ellen másnap az Amerikai Egyesült Államok külügyminisztériuma tiltakozott.[61] A 9. haditengerészeti körzet erői október 24-én elfoglalták Župa dubrovačka és Brgat településeket,[63] miközben a jugoszláv haditengerészet bombázta Lokrum szigetét.[56] Másnap a JNA ultimátumot intézett a városhoz, amelyben a feladását és a választott tisztségviselők eltávolítását követelte Dubrovnikból.[64] Október 26-án a JNA elfoglalta a város központjától 2,3 km-re délkeletre fekvő Žarkovica-fokot, és október 27-ig elfoglalta a Dubrovnikra néző magaslat nagy részét.[52][56][65] A JNA 2. hadtest délnyugati irányú előrehaladása Dubrovnik felé lassabb volt, mely során a Trsteno arborétum nagy részét megsemmisítette.[66] A JNA előrenyomulása körülbelül 15 000 lakost kényszerített menekülésre az elfoglalt területekről. Októberben a tengeren Dubrovnikból mintegy 7000 embert evakuáltak; a többiek szállodákban és a városban máshol kerestek menedéket.[54]

Dubrovnik védelme

[szerkesztés]

A JNA október 30-án folytatta tüzérségi csapásait Dubrovnik ellen, és a bombázás Dubrovnik Gruž és Lapad nevű nyugati területeit, valamint menekültek elhelyezésére szolgáló a Babin Kuk és Argentina szállodákat célozva november 4-ig tartott.[56][64] A JNA 472. gépesített dandárjának 3. zászlóalja állásaiból, amely a városközponthoz legközelebb eső állásokat foglalta el, november 4-én a JNA csapatai kézifegyverekkel és mesterlövészek tüzével támadták az Óvárost és az Argentina szállodát.[34][56][64] Másnap ismét bombázták az Imperijal erődöt.[56] November 7-én a JNA új ultimátumot küldött, amelyben Dubrovnik délig történő átadását követelte. A követelést elutasították, mire Jokić bejelentette, hogy a JNA csak az Óvárost kíméli meg a pusztulástól.[64] Még aznap kiújultak a harcok Slano közelében.[67]

Az Imperijal erőd Dubrovnik felett

A JNA tüzérsége és a Jugoszláv Haditengerészet november 9. és 12. között folytatta Dubrovnik bombázását, célpontja az óváros, Gruž, Lapad és Ploče, valamint a Belvedere, az Excelsior, a Babin Kuk, a Tirena, az Imperijal és Argentina szállodák voltak. Az Óváros kikötőjében levő hajók megtámadására rakétákat használtak,[56] míg Gruž kikötőjében néhány nagyobb hajót, köztük az „Adria” kompot,[68] és az amerikai tulajdonú „Pelagic” vitorlást,[69] felgyújtották és lövésekkel megsemmisítették. November 9-én, 10-én és 13-án a JNA ismét támadta az Imperijal erődöt.[56] Ezeket a támadásokat elcsendesülés követte, amely november végéig tartott, amikor az Európai Unió Megfigyelő Missziója (ECMM) közvetített a JNA és a horvát hatóságok közötti tárgyalásokon Dubrovnikban. Az ECMM-et november közepén vonták vissza, miután személyzetét a JNA megtámadta, a közvetítést pedig a francia humanitárius ügyekért felelős államtitkár Bernard Kouchner és az UNICEF missziófőnöke, Stephan Di Mistura vette át. A tárgyalások november 19-én és december 5-én tűzszüneti megállapodásokat hoztak, de konkrét eredményeket egyik sem hozott a helyszínen.[70] Ehelyett a JNA 2. hadtest egységei Dubrovniktól északnyugatra, Dubrovačko Primorjében foglaltak állásokat, és körbezárták a várost. Előrenyomulásuk legtávolabbi pontját november 24-én érték el,[52] amikor a város védőit visszaszorították Sustjepan–Srđ–Belvedere Hotel vonalra.[71] Ezen a napon az általa megszállt területen a JNA megpróbálta létrehozni a Dubrovniki Köztársaságot,[72] de a kísérlet végül kudarcot vallott.[73]

Novemberben Dubrovnik megkapta az ostrom kezdete óta legnagyobb humanitárius segélyszállítmányokat. Az első sikeres kísérlet a város megtartására az ún. Libertas konvoj – egy polgári hajókból álló flotta volt, melynek a legnagyobb egysége a Jadrolinija hajója a „Slavija” volt, amely október 31-én érkezett Dubrovnikba. A konvoj Fiuméből indult, és több kikötőben is megfordult, mire Dubrovnik felé közeledve 29 hajóra nőtt. A konvojt, amely az ECMM megfigyelőit, legalább 1000 tüntetőt, Stjepan Mesić jugoszláv elnököt és Franjo Gregurić egykori miniszterelnököt is szállította, először a JRM „Split” jugoszláv fregatt tartóztatta fel Brač és Šolta szigetei között, másnap pedig jugoszláv járőrhajók tartóztatták fel Korčula mellett, mielőtt egy fegyveres hajósegység csatlakozott a flottához, és elkísérte a Dubrovnikhoz tartozó gruži kikötőjébe.[74][75][76] Visszatérésekor a 700 férőhelyes „Slavija” 2000 menekültet evakuált Dubrovnikból, de először a Kotori-öbölbe kellett hajóznia, hogy a jugoszláv haditengerészet ellenőrizhesse.[77]

Bővebben: Libertas konvoj
A Stradun 1991-ben a szerb támadás idején

December 2-án és 3-án a JNA újra gyalogsági fegyverekkel lőtte az Óvárost, majd december 4-én ágyútüzet zúdított az Imperijal erődre.[70] Az Óváros legsúlyosabb bombázása december 6-án 5:48-kor kezdődött. Az Óvárosba 48 db 82 mm-es rakéta, 232 db 82 mm-es és 364 db 120 mm-es aknavető lövedék, valamint 22 db huzalvezérelt rakéta csapódott. Két becsapódási kráter is a legkomolyabb nehézfegyverek alkalmazását jelezte. A bombázás az óváros központi sétányára, Stradun utcára, és a Straduntól északkeletre eső területekre összpontosult, míg az Óváros más részeit viszonylag kevés támadás érte. A támadás 11 óra 30 perckor alábbhagyott. A támadásban összesen 13 civil vesztette életét, mely a legsúlyosabb polgári veszteség volt az ostrom során.[78][79] A támadásban a Dubrovniki Egyetemközi Központ 20 000 kötetes könyvtára is megsemmisült, a Libertas Hotelt pedig a JNA tüzérsége tűzoltás közben bombázta, melynek nyilvánvaló célja azoknak a tűzoltóknak a megölése volt, akik aznap egy korábbi támadás okozta tüzet oltottak.[64] Az Óváros december 6-i támadása a bombázás napján a nemzetközi médiának, az UNESCO főigazgatójának, valamint az Egyesült Nemzetek Szervezete főtitkárának és az ECMM különmegbízottjának Cyrus Vance-nek a heves tiltakozását váltotta ki. Később a JNA sajnálkozó nyilatkozatot adott ki, és vizsgálatot ígért. December 7-én a JNA képviselői ellátogattak az Óvárosba, hogy megvizsgálják a károkat, de további lépések nem történtek.[78]

A horvát védelmi vonal, a körülbelül 1 km-re északra fekvő Imperijalt erőd kivételével 3–4 km távolságra volt az Óvárostól,[78] Az erődöt hajnali 5:50-kor, percekkel az óváros bombázása után támadták meg. A támadást egyszerre két irányból előrenyomulva a JNA 472. gépesített dandár 3. zászlóalja hajtotta végre. Az elsődleges támadás egy századnyi erőből, a másodlagos pedig egy gyalogos szakaszból állt, mindkettőt T-55-ös harckocsik és tüzérség támogatta. Reggel 8-ra a gyalogság elérte az Imperijal erődöt, és arra kényszerítette a védőket, hogy visszavonuljanak az erődítménybe, és segítséget kérjenek. Marinović utasította a HV tüzérségét, hogy tüzeljenek közvetlenül az erődre, és az erőd őrségének megerősítésére egy különleges rendőri egységet küldött. 14:00-ig a JNA leállította a támadást.[80] Azon a napon a „Sveti Vlaho” nevű hajót, mely az első hajó volt, amelyet a fegyveres hajósszázad hadrendbe állított, és a város védőszentjéről Szent Balázsról elnevezték el, egy huzalvezérelt rakéta elsüllyesztette.[81]

A horvát ellentámadás

[szerkesztés]

1991. december 7-én újabb tűzszünetet kötöttek, és a Dubrovnikot ostromló JNA erők nagyrészt inaktívvá váltak.[65][82] 1992 januárjában Horvátország, a JNA és az ENSZ képviselői aláírták a Szarajevói megállapodást, és a harcok szüneteltek.[83] A megállapodás felügyeletére és fenntartására az Egyesült Nemzetek Védelmi Erőit (UNPROFOR) telepítették Horvátországba.[84] Szerbia továbbra is támogatta az RSK-t.[85] A konfliktus nagyrészt befagyott, és a JNA hamarosan visszavonult Horvátországból Bosznia-Hercegovinába, ahol új konfliktus volt várható.[83] Az egyetlen kivétel Dubrovnik környéke volt,[86] ahol a JNA Dubrovačko Primorjétől nyugat felé támadott, visszaszorítva a HV 114. és 116. gyalogdandárját, és 1992 elejére elérte Ston külvárosát.[87]

1992 első néhány hónapjában a horvát erők harci képességei drámaian megnövekedtek, mivel a laktanyacsatában a JNA fegyvereiből nagy készletekre tettek szert.[82][88] Miután a JNA kivonult Horvátországból, állománya egy új boszniai szerb hadsereg felállítására készült, amelyet később Boszniai Szerb Köztársaság hadseregére (VRS) kereszteltek. A lépés a Bosznia-hercegovinai Szerb Köztársaság 1992. január 9-i boszniai szerb kikiáltása után, és a Bosznia-Hercegovina függetlenségéről szóló 1992. február 29-i és március 1-jei népszavazás előtt történt. A népszavazást később a boszniai háború,[89] ürügyeként hozták fel, amely 1992. április elején kezdődött, amikor a VRS tüzérsége megkezdte Szarajevó ágyúzását.[90] A JNA és a VRS Bosznia-Hercegovinában a Bosznia-Hercegovinai Köztársaság hadseregével és a boszniai horvát vezetésnek alárendelt Horvát Védelmi Tanács (HVO) erőivel került összeütközésbe. A HV erőit néhányszor Bosznia-Hercegovinában is bevetették a HVO támogatására.[91]

1992 áprilisában Hercegovina nyugati és déli területein Kupres és Stolac közelében a JNA támadó hadműveleteket indított a HV és a HVO ellen. A JNA 4. katonai körzete, amelyet Strugar irányított, Stolac és a Neretva folyó Mostartól délre fekvő keleti partja nagy részének elfoglalását tűzte ki célul.[92] A Mostar körüli harcok és a JNA tüzérségi támadásai a város ellen április 6-án kezdődtek.[93] A JNA április 11-én kiszorította a HV/HVO erőket Stolacból és Čapljina is tüzérségi tűz alá került.[94] Május 7-én tűzszünetet kötöttek, de másnap a JNA és a boszniai szerb erők folytatták a támadást.[94] A támadás során sikerült elfoglalni Mostar nagy részét és a Neretva folyó nyugati partján fekvő területek egy részét.[92] Május 12-én a bosznia-hercegovinai helyőrséggel rendelkező JNA erők a VRS részévé váltak, a JNA 2. műveleti csoportját pedig 4. VRS Hercegovina hadtest névre keresztelték át.[95][96] Horvátország a JNA hercegovinai hadmozdulatait a Dél-Horvátország elleni támadások előjátékának tekintette, amelyek kifejezetten a pločei kikötő és Split ellen irányultak.[97] A fenyegetés ellensúlyozására a HV Janko Bobetko tábornokot nevezte ki a Hercegovina és Dubrovnik területeit felölelő Déli Front parancsnokságára. Bobetko átszervezte a HVO parancsnoki struktúráját, átvette a régió HVO parancsnokságát, és az 1. gárdadandár, valamint a 4. gárdadandár vezénylésével új HV egységeket is telepített.[87][98]

A horvát erők ellentámadása 1992 májusában

A VRS és a JNA április 11-én Stontól északra támadott, szerény területi nyereség érdekében visszaszorítva a HV 115. gyalogdandár és az érkező HV gárdadandár egységeit. A frontvonal április 23-ra stabilizálódott, a HV pedig ellentámadásba lendült, és április 27-e után visszaszerzett némi területet. Május 17-én Bobetko elrendelte a két teljes gárdadandár totális támadását. Az 1. gárdadandár azt a feladatot kapta, hogy csatlakozzon a Pelješac-félszigethez való hozzáférést őrző Ston-csoporthoz, és haladjon Slano irányába. A 4. gárdadandár olyan parancsot kapott, hogy a Popovo-mező peremén haladva biztosítsa a Dubrovačko Primorje hátországát. Ugyanakkor a nemzetközi közösség nyomást gyakorolt a JNA-ra, hogy húzódjon vissza Dubrovniktól keletre Konavlébe.[99]

Az 1. gárdadandár a 115. gyalogdandár elemeivel megerősítve május 21-én elfoglalta Čepikućét, május 22-23-án pedig Slanót. A Dubrovnik fegyveres hajósszázad előző este csapatokat tett partra Slanóban, de a JNA visszaverte őket.[100] 23–24 éjjel Májusban a JNA megtámadta Sustjepant, Dubrovnik északi külvárosát. Május 26-án a JNA megkezdte a kivonulást Mokošicából és Žarkovicából.[101] A 163. gyalogdandár Dubrovnikból nyomult előre; 1. zászlóalja Brgatban és Župa Dubrovačkában, a 2. zászlóalj pedig Osojnikban foglalt állást.[99] Május 29-én a 4. gárdadandár visszafoglalta Ravnót.{{[102] Május 31-én a 163. dandár 2. zászlóalja a JNA-t a Golubov Kamen-hegységhez szorította vissza, ahonnan a Rijeka Dubrovačkának a Adriai-tengeri autópálya töltésével körülvett szakaszára nyílt rálátás, de a hegytömböt nem sikerült elfoglalnia. A dandárt június 15-én váltotta fel a 145. gyalogdandár. Dubrovnikot június 16-ig folyamatosan, majd megszakításokkal június 30-ig támadta a JNA tüzérsége.[101] Június 7-én az 1. gárda és a 4. gárdadandár Dubrovačko Primorjében, a Slanótól északra fekvő Orahov Do falunál fejezte be előtörését.[100]

Következmények

[szerkesztés]

Katonai eredményétől függetlenül Dubrovnik ostroma elsősorban a JNA csapatainak nagyszabású fosztogatásairól és Dubrovnik, különösen az Óváros tüzérségi bombázásáról marad emlékezetes. A nemzetközi média reakciója és az ostromról szóló tudósítások megerősítették azt a már Vukovár eleste óta formálódó véleményt, miszerint a JNA és a szerbek magatartása barbár volt, és emberi és anyagi áldozatokat nem kímélve Horvátország leigázására törekedett. A szerb hatóságok úgy gondolták, hogy a nemzetközi közösségnek nincs erkölcsi alapja az ítélkezésre, mert nem avatkoztak bele, amikor a második világháborúban szerbek százezreit gyilkolták meg horvátországi koncentrációs táborokban. A zaragozai polgármester, Cyrus Vance és az ECMM tiltakozása mellett[78] 1992. január 14-én Linus Pauling ösztönzésére 104 Nobel-díjas tudós egész oldalas hirdetést tett közzé a The New York Timesban, melyben sürgette a világ kormányait, hogy állítsák le a JNA féktelen pusztítását.[103] Az ostrom alatt Az UNESCO felvette Dubrovnikot a veszélyben lévő világörökségek listájára.[104] Mivel az ostrom a horvát függetlenségi háború nemzetközi megítélését is jelentően befolyásolta, hozzájárult Szerbiának és Jugoszláviának, amelyeket nyugaton agresszor államként bélyegeztek meg, nemzetközi diplomáciai és gazdasági elszigetelődéséhez.[65][105] 1991. december 17-én az Európai Gazdasági Közösség elfogadta, hogy 1992. január 15-én elismeri Horvátország függetlenségét.[106]

Károk az Óvárosban egy tüzérségi támadás után

1991 októbere és decembere között a JNA körülbelül 1200 négyzetkilométernyi területet foglalt el Dubrovnik környékén, mindezt a HV az 1992. májusi ellentámadás során, amikor a JNA visszahúzódott Dubrovniktól keletre, és az azt követő HV offenzívák, a Tigris hadművelet és a Konavlei csata során 1992 júliusa és októbere között visszafoglalta.[98][107][108] Az ostrom során 82–88 horvát civil,[79] és 194 horvát katona vesztette életét.[109] 94 horvát katonát 1991. október és december között öltek meg.[110] 1992. október végéig összesen 417-en vesztették életüket a Dubrovnik körüli katonai műveletekben.[111] The JNA suffered 165 fatalities.[112] Konavléből és Dubrovnik más területeiről körülbelül 15 000 menekült érkezett a városba, és mintegy 16 000 menekültet evakuáltak a tengeren Dubrovnikból Horvátország más részeire.[55] A JNA két hadifogolytábort hozott létre a harcokban fogságba esett horvátoknak, az egyiket Bilećában, a másikat pedig Morinjban. Az offenzíva alatt és után 432 embert, főként konavlei civileket zártak be, 292-t Morinjban, 140-et Bilećában, ahol fizikai és lelki bántalmazásnak vetették alá őket.[113] A bántalmazásokat, beleértve a verést és a kivégzéseket is, a JNA személyi állománya és félkatonai szervezetei, valamint civilek követték el,[114] Sok a fogvatartottat 1991. december 12-én Horvátország hadifoglyaira cseréltek ki.[115] A két tábor 1992. augusztusáig működött.[116]

A régióban összesen 11 425 épület sérült meg; 886 teljesen megsemmisült, és 1675 sérült meg súlyosan.[117] A keletkezett károk értékét 480 millió német márkára becsülték.[118] A Dubrovnik óvárosában keletkezett károkat egy UNESCO-csoport mérte fel, amely 1991. november 27-től december 20-ig tartózkodott a városban.[119] Becslések szerint az épületek 55,9 százaléka sérült meg, 11,1 százaléka súlyosan sérült, és egy százaléka leégett. A legnagyobb veszteséget a hét leégett barokk palota képviselte.[120] További károkat okozott, hogy a JNA csapatai a múzeumokat, üzleteket és magánházakat kifosztották. A cavtati Vlaho Bukovac Emlékmúzeum összes kiállítási anyagát,[60] valamint a kupari szállodák berendezését elvitte a JNA. A slanói Szent Jeromos ferences kolostor is célponttá vált.[54] A JNA elismerte, hogy fosztogatásra került sor, de Jokić azt mondta, hogy az ingóságokat a JNA speciális adminisztrációja 1991. december 15-én szerb menekülteknek osztotta szét. Valószínű azonban, hogy az ingóságok magánlakásokba kerültek, vagy a feketepiacon értékesítették őket.[121] A dubrovniki Čilipi Repülőtér is a fosztogatások célpontjává vált, és felszerelését a podgoricai és a tivati repülőtérre vitték.[122]

Amikor a szerb és montenegrói hatóságok utólag megpróbálták igazolni a JNA offenzívát, megpróbálták tagadni az Óvárosban történt károkozást. A Belgrádi Rádió Kadijevićet idézve azt mondta, hogy az Óvárosból felszálló füst a dubrovniki lakosság által felgyújtott autógumiktól származik.[123][124] A montenegrói tisztviselők és a média „békeháborúnak” nevezték az offenzívát,[125] a szárazföldi műveletekre és a tengeri blokádra pedig a blokád kifejezést alkalmazták.[126] Egy 2010-es szerbiai közvélemény-kutatás szerint a megkérdezettek 40 százaléka nem tudta, ki bombázta Dubrovnikot, míg 14 százalékuk úgy gondolta, hogy nem történt ágyúzás.[127] A Mesić horvát elnökkel folytatott 2000. júniusi találkozón Milo Đukanović Montenegró elnöke bocsánatot kért Horvátországtól a támadásért.[128] A gesztust üdvözölték Horvátországban,[129] de Đukanović montenegrói politikai ellenfelei és a szerb hatóságok elítélték.[130]

Szerb tüzérségi találat az Óvárosban 1991-ben

2007-ben a montenegrói filmrendező Koča Pavlović készített egy dokumentumfilmet „Rat za mir” (Háború a békéért) címmel, amely megmutatja a propaganda szerepét az ostromban, közölve a morinji tábor foglyainak vallomásait és interjúkat közöl a JNA- katonáival is.[131][132] 2011-ben a Montenegrói Televízió archív felvételek felhasználásával dokumentumfilm-sorozatot sugárzott „Rat za Dubrovnik” (Háború Dubrovnikért) címmel, melyben arra történtek kísérletek, hogy elhallgassák a televízió háborút szító tudósításait és a „Pobjeda” című újság ugyancsak ilyen hangvételű hadijelentéseit.[133][134] 2012-ben Aleksandar Črček és Marin Marušić készített egy nagyjátékfilmet „Konvoj Libertas” címmel, amely a humanitárius segélyeknek a tengeri blokádon keresztül Dubrovnikba történő szállításáról szólt.[135]

A háborús bűnösök felelősségre vonása

[szerkesztés]
Az elesett tengerészek emlékműve

Az ENSZ Biztonsági Tanácsának 827. határozata alapján 1993-ban felállított nemzetközi törvényszék (ICTY)[136] vádat emelt Milošević, Strugar, Jokić, a JNA 9. VPS vezérkari főnöke, Milan Zec százados, valamint a JNA 472. gépesített dandár 3. zászlóaljának parancsnoka, Vladimir Kovačević százados ellen. A vádak között szerepelt, hogy a Dubrovnik elleni offenzíva célja a terület Horvátországtól való elválasztása és Szerbiához vagy Montenegróhoz csatolása volt.[137][138] Jokić azt mondta, hogy az offenzíva csak Dubrovnik blokádja volt,[139] de Cokić később cáfolta ezt az állítást.[22] Mihailo Crnobrnja, Jugoszláviának az Európai Unióhoz akkreditált nagykövete szerint az ostrom célja volt a horvátországi JNA laktanyák blokádjának megszüntetése és a Prevlaka-félsziget biztosítása volt Montenegró számára.[140]

A Slobodan Milošević-per soha nem fejeződött be, mert Milošević 2006. március 11-én meghalt, mialatt az ICTY őrizetében volt.[141] Strugart 2001. október 21-én helyezték át az ICTY őrizetébe. A tárgyalása és a fellebbezési eljárás 2008-ban fejeződött be, és a jogerős ítéletetben bűnösnek találták civilek elleni támadásokban, katonai indokkal nem igazolható pusztításokban, valamint a háborús szokásjogok és a törvények megsértésében és hét és fél év börtönbüntetésre ítélték. Strugart 2009-ben, hét évvel és négy hónappal az ICTY-nek való átadása után szabadlábra helyezték.[142] Jokićot 2001. november 12-én adták át az ICTY-nek, bűnösnek vallotta magát, és 2004-ben hét év börtönbüntetésre ítélték gyilkosság, kegyetlen bánásmód, civilek elleni támadások és a háborús törvények megsértése miatt. Az ítélet 2005-ben jogerőre emelkedett. Jokićot átszállították Dániába, hogy ott töltse le büntetését, és 2008. szeptember 1-jén szabadult.[143] Az ICTY 2002. július 26-án visszavonta a Zec elleni vádat.[144] Kovačevićet 2003-ban tartóztatták le Szerbiában, és átadták az ICTY-nek. Egy ideggyógyászati betegség igazolását követően[145] 2004. június 2-án ideiglenesen szabadlábra helyezték, az eljárást pedig 2007-ben átadták a szerbiai igazságszolgáltatásnak, ahol a belgrádi Katonai Orvosi Akadémián. pszichiátriai kezelésen esett át.[146] Kovačevićet a szerbiai hatóságok alkalmatlannak ítélték arra, hogy bíróság elé álljon.[147] Az ellene felhozott vádak között szerepelt gyilkosság, kegyetlen bánásmód, indokolatlan pusztítás, valamint a háborús törvények megsértése.[148]

A Strinćjera erőd alatt elesett dubrovniki védők emlékműve

2008-ban a montenegrói hatóságok hat volt JNA katonát vádoltak meg Morinjban 1991-ben és 1992-ben elkövetett fogolybántalmazások miatt.[149] Négyüket 2013 júliusában háborús bűnök miatt elítélték. Ivo Menzalint négy évre, Špiro Lučićot és Boro Gligićet három évre, míg Ivo Gonjićot kettő évre ítélték. Mind a négyen fellebbeztek a döntés ellen, és 2014 áprilisában a montenegrói legfelsőbb bíróság elutasította fellebbezésüket.[150] A morinji tábor egykori foglyai beperelték Montenegrót, és kártérítést fizettek nekik.[151]

2008 októberében Horvátország vádat emelt Božidar Vučurević, Trebinje polgármestere, kelet-hercegovinai szerb vezető ellen, az offenzíva idején Dubrovnik polgári lakossága elleni támadások miatt.[152][153] Jokić megerősítette, hogy Strugartól és Vučurevićtől kapott utasításokat.[154] Vučurevićet 2011. április 4-én tartóztatták le Szerbiában, és Horvátország kérte a kiadatását. Június 17-én óvadék ellenében szabadlábra helyezték.[153] Szeptemberben a kiadatási kérelmet jóváhagyták, de elkerülve a kiadatást Vučurević elhagyta Szerbiát és visszatért Trebinjébe.[152] 2009-ben a horvát hatóságok vádat emeltek tíz JNA tiszt, köztük Cokić, Ružinovski, Strugar, Jokić, Zec és Kovačević ellen. Olyan háborús bűnökkel vádolták meg őket, amelyeket 1991. december 6. előtt vagy azt követően követtek el Dubrovnik térségében, amelyekre nem vonatkoztak az ICTY vádiratai. A vádakat azután emelték, hogy az ICTY átadta a nyomozása során összegyűjtött dokumentumokat.[22] 2012-ben Horvátország vádat emelt a JNA 5. gépesített dandár 3. zászlóaljának parancsnoka ellen, és gyújtogatással vádolta meg Čilipiben 90 ház, üzlet, és középületek 1991. október 5. és 7. között történt felgyújtása miatt.[155]

A srđ-hegyi kereszt

Dubrovnik ostroma a Nemzetközi Bíróság (ICJ) előtt Horvátország Szerbia elleni népirtási ügyében is téma volt. Horvátország állítása szerint az ostrom során 123 dubrovniki civil vesztette életét. Horvátország a horvát rendőrségtől szármató leveleket nyújtott be, hogy alátámassza ezeket az állításokat, azonban a bíróság 2015-ös ítéletében megjegyezte, hogy ezeket a leveleket jóval később, kifejezetten erre az esetre készítették, aláíratlanok voltak, és nem jelezték, hogy a 123 gyilkosság milyen körülmények között történt. A bíróság megjegyezte, hogy a Dubrovniki Rendőrkapitányság által készített egyéb dokumentumok „bár az események idején, és nem kizárólag a jelen ügy céljaira készültek, független forrásból származó bizonyítékokkal nem erősítették meg őket, és úgy tűnik, hogy csak két halálesetre utalnak.[156] Az ICTY Dubrovnikra vonatkozó Strugar és Jokić ítéletére hivatkozva az ICJ saját ítéletében elismerte, hogy legalább két polgári halálesetet törvénytelenség okozott, nevezetesen Dubrovnik 1991. december 6-án és 1991. október 5-én történt ágyúzása. Az ítélet kimondta, hogy a bíróság „az előzőekből arra a következtetésre jut, hogy megállapítást nyert, hogy a JNA 1991 októbere és decembere között követett el néhány gyilkosságot a dubrovniki horvátok ellen, bár nem a Horvátország által állított méretekben.”[156]

Jegyzetek

[szerkesztés]
  1. ↑ Hoare 2010, 117. o.
  2. ↑ Hoare 2010, 118. o.
  3. ↑ The New York Times 19 August 1990.
  4. ↑ Woodward 1995, 170. o.
  5. ↑ Hoare 2010, 118–119. o.
  6. ↑ Ramet 2006, 384–385. o.
  7. ↑ a b Hoare 2010, 119. o.
  8. ↑ Sell 2002, 373. o.
  9. ↑ The New York Times 3 March 1991.
  10. ↑ The New York Times 2 April 1991.
  11. ↑ The New York Times 3 March 1991
  12. ↑ The New York Times 26 June 1991
  13. ↑ Narodne novine 8 October 1991
  14. ↑ The New York Times 29 June 1991
  15. ↑ Klemenčič & Žagar 2004, p. 306
  16. ↑ EECIS 1999, pp. 272–278
  17. ↑ The Independent 10 October 1992
  18. ↑ UNSC 28 December 1994, Section III
  19. ↑ Pavlović 2005, p. 58
  20. ↑ Lupis, Koncul & Sjekavica 2012, p. 222
  21. ↑ UNSC 28 December 1994, Section II/A
  22. ↑ a b c d Monitor 2010. május 7.
  23. ↑ Pavlović 2005, p. 61
  24. ↑ Pavlović 2005, pp. 66–67
  25. ↑ a b c d Pavlović 2005, p. 60
  26. ↑ Ramet 2006, p. 501
  27. ↑ Pavlović 2005, pp. 61–62
  28. ↑ a b c Pavlović 2005, p. 67
  29. ↑ a b c CIA 2002, p. 103
  30. ↑ Marijan 2012, p. 268
  31. ↑ Dubrovački list 2011. november 30.
  32. ↑ CIA 2002, Map 7
  33. ↑ Pavlović 2005, 40. megjegyzés
  34. ↑ a b c Pavlović 2005, p. 63
  35. ↑ Armatta 2010, pp. 184–185
  36. ↑ a b c Armatta 2010, p. 182
  37. ↑ IWPR 2003. január 30.
  38. ↑ Dubrovački list 2011. november 20.
  39. ↑ UNSC 1994. december 28., IV./B. szakasz
  40. ↑ a b c Dubrovački lista 2011. november 23.
  41. ↑ Slobodna Dalmacija 2009. május 29.
  42. ↑ Dubrovački vjesnik 2010. január 15.
  43. ↑ Dubrovački lista 2011. december 21.
  44. ↑ The New York Times 1991. november 9.
  45. ↑ Ramet 2006, p. 185
  46. ↑ Dubrovački lista 2012. február 8.
  47. ↑ Hrvatski vojnik 1996. szeptember 26.
  48. ↑ HRT 2011. szeptember 23.
  49. ↑ Ramet 2006, p. 416
  50. ↑ CIA 2002, pp. 103–104
  51. ↑ a b Marijan 2012, p. 270
  52. ↑ a b c d Pavlović 2005, p. 68
  53. ↑ Dubrovački vjesnik 2012. szeptember 30.
  54. ↑ a b c Pavlović 2005, p. 70
  55. ↑ a b UNSC 28 December 1994, Section VI/B
  56. ↑ a b c d e f g h i j UNSC 1994. december 28., VI/C. szakasz
  57. ↑ Pavlović 2005, p. 66
  58. ↑ Pavlović 2005, pp. 64–65
  59. ↑ Pavlović 2005, p. 65
  60. ↑ a b Pavlović 2005, p. 71
  61. ↑ a b Ramet 2006, p. 409
  62. ↑ Ramet 2006, p. 182
  63. ↑ Dubrovački list 2011. október 26-án
  64. ↑ a b c d e Pavlović 2005, p. 69
  65. ↑ a b c CIA 2002, p. 104
  66. ↑ Stewart 2006, p. 297
  67. ↑ Slobodna Dalmacija 1999. július 6.
  68. ↑ Hooker 1997, p. 9
  69. ↑ American Maritime Cases 1994
  70. ↑ a b UNSC 1994. december 28., VI/D. szakasz
  71. ↑ Novi list 6 December 2011
  72. ↑ Dubrovački list 4 January 2012
  73. ↑ Zabkar 1995, p. 75
  74. ↑ Mesić 2004, pp. 389–390
  75. ↑ Dubrovački vjesnik 2009. október 25.
  76. ↑ Los Angeles Times 1991. október 31.
  77. ↑ The New York Times 1991. november 15.
  78. ↑ a b c d UNSC 1994. december 28., Section VI/E
  79. ↑ a b UNSC 1994. december 28., Section VII/C
  80. ↑ Dubrovački list 2012. január 11.
  81. ↑ Slobodna Dalmacija 2001. december 6.
  82. ↑ a b UNSC 1994. december 28., VI/F. szakasz
  83. ↑ a b The New York Times január 3. 1992
  84. ↑ Los Angeles Times 1992. január 29.
  85. ↑ Thompson 2012, p. 417
  86. ↑ CIA 2002, p. 158
  87. ↑ a b Dubrovački list 2012. március 7.
  88. ↑ CIA 2002, p. 109
  89. ↑ Ramet 2006, p. 382
  90. ↑ Ramet 2006, p. 428
  91. ↑ Ramet 2006, p. 427
  92. ↑ a b CIA 2002, p. 154
  93. ↑ CIA 2002, pp. 155–156
  94. ↑ a b CIA 2002, p. 156
  95. ↑ Delpla, Bougarel & Fournel 2012, p. xv
  96. ↑ Thomas, Mikulan & Pavlović 2006, p. 54
  97. ↑ CIA 2002, pp. 154 –155
  98. ↑ a b CIA 2002, p. 155
  99. ↑ a b Dubrovački list 2012. március 30.
  100. ↑ a b Dubrovački list 2012. április 11.
  101. ↑ a b Dubrovački list 2012. május 2.
  102. ↑ harvnb|Dubrovački lista|2012. április 1.}}
  103. ↑ Blaskovich 1997, p. 33
  104. ↑ Forrest 2012, 393. o.
  105. ↑ CIA 2002, p. 110
  106. ↑ Lucarelli 2000, pp. 125–129
  107. ↑ Dubrovački list 3 October 2012
  108. ↑ CIA 2002, pp. 157–158
  109. ↑ Al Jazeera 2011. december 6.
  110. ↑ Jutarnji list 2011. december 6.
  111. ↑ Slobodna Dalmacija 1 October 2012
  112. ↑ Helsinki Committee 2006, p. 620
  113. ↑ Helsinki Bizottság 2006, pp. 549–550
  114. ↑ Helsinki Bizottság 2006, p. 553
  115. ↑ Helsinki Bizottság 2006, p. 552
  116. ↑ Jutarnji lista 2010. december 7.
  117. ↑ UNSC 1994. december 28., Section VIII/C
  118. ↑ UNSC 1994. december 28., Section VIII/C
  119. ↑ UNSC 1994. december 28., IX/A. szakasz
  120. ↑ UNSC 1994. december 28., IX/C. szakasz
  121. ↑ CIA 2002, Note II/53
  122. ↑ Slobodna Dalmacija 2004. március 6.
  123. ↑ The New York Times 1997. augusztus 10.
  124. ↑ Armatta 2010, p. 186
  125. ↑ Helsinki bizottság 2006, p. 402
  126. ↑ Helsinki Bizottság 2006, p. 640
  127. ↑ Novi list 2011. május 28.
  128. ↑ BBC News 2000. június 25.
  129. ↑ Helsinki Bizottság 2006, p. 616
  130. ↑ Helsinki Bizottság 2006, p. 564
  131. ↑ Pavlović 2005, Note 4
  132. ↑ Index.hr 2007. május 30.
  133. ↑ Slobodna Dalmacija 2011. március 10.
  134. ↑ Helsinki Bizottság 2006, p. 518
  135. ↑ Novi list 2012. január 19.
  136. ↑ Schabas 2006, pp. 3–4
  137. ↑ ICTY 2002. október 23., pp. 2–3
  138. ↑ ICTY 2001. október 2.
  139. ↑ Helsinki Bizottság 2006, p. 512
  140. ↑ Crnobrnja 1996, p. 172
  141. ↑ ICTY IT-02-54, p. 1
  142. ↑ ICTY IT-01-42, p. 1
  143. ↑ ICTY IT-01-42/1, p. 1
  144. ↑ ICTY IT-01-42, p. 2
  145. ↑ B92 2004. március 15.
  146. ↑ Nova TV 2007. augusztus 18.
  147. ↑ Blic 2012. május 25.
  148. ↑ ICTY IT-01-42/2, pp. 1–2
  149. ↑ Deutsche Welle 2008. augusztus 18.
  150. ↑ Balkan Insight 2014. április 25..
  151. ↑ Dan 2012. október 30.
  152. ↑ a b Nacional 2011. szeptember 11.
  153. ↑ a b B92 2011. április 4.
  154. ↑ Helsinki Bizottság 2006, p. 504
  155. ↑ B92 2012. december 6.
  156. ↑ a b International Court of Justice 2015, 98, 99. o.

Források

[szerkesztés]

Könyvek

[szerkesztés]

Tudósítások

[szerkesztés]

Egyéb források

[szerkesztés]

Fordítás

[szerkesztés]

Ez a szócikk részben vagy egészben a Siege of Dubrovnik című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Dubrovnik_ostroma&oldid=27572634”